Az anyós temetése

A temetők fénybe burkolózó sírjainak látványa az elmúlt napokban egyre égetőbben emlékeztetett a halál kérdésére és arra az elképzelésre, hogy minden egyes sírhant alatt legalább egy ember fekszik – összességében az egyének milliói, saját személyes történetükkel, kapcsolataikkal és titkaikkal. Milliók, akik életüket drámai agóniával fejezték be, esetleg csendesen, alig észrevehetően távoztak az élők köréből. És minden egyes villogó mécses arról árulkodik, hogy ezekről az elhunytakról legalább valaki megemlékezett. Az élők és az elhunyt kapcsolatáról már a temetés atmoszférájából is következtethetünk: hogy valóban jó ember halt-e meg, aki életével gazdagította a környezetét, vagy egy összeférhetetlen és agresszív alak, aki csupán megkeserítette a körülötte élők mindennapjait. A jó emberek temetése méltóságteljes, és a maga különös módján még ünnepélyes is.

Soha nem felejtem el egy idősebb hölgy temetését. Amikor befejeztem a szertartást, az elhunyt menye lépett a mikrofonhoz. Életemben először hallottam egy meny által elmondott, anyósról szóló nekrológot. És az is lehet, hogy először voltam fültanúja annak, hogy egy anyósról ilyen végtelen dicsérettel beszélnek. A nekrológban egy kiváló anyóst méltattak, aki a fia házasságába soha nem avatkozott bele, ám ha kérték, mindig tudott hasznos tanáccsal szolgálni. Anyja volt a menyének is, még ha diszkréten a háttérben húzódott is meg, támasza volt a megfelelő időben a megfelelő helyen. Ez a temetés egy híres aforizmát idéz fel: „Amikor megszülettél, mindenki mosolygott, csak te sírtál; éld úgy az életed, hogy ha el kell hagynod a földi létet, te mosolyoghass, és a többiek sírjanak.” A következő stádium, amikor a többiek is legalább belülről mosolyognak, bízva abban, hogy a hozzátartozójuk már a Teremtőnél van, hogy a szeretettel megtöltött életútja már betetőződött azáltal, hogy biztosan találkozott az igaz szeretet egyetlen forrásával, magával az Istennel.

Nem véletlenül olvasnak az e vasárnapi evangéliumban az egyetlen, örök élethez vezető útról: az Istenhez és a felebarátainkhoz fűződő szeretetről. Amikor is Jézust megkérdezték, melyik parancsolat a legfontosabb, azt válaszolta, hogy „az Istent szeretni teljes szívünkből, teljes lelkünkből, teljes elménkből és teljes erőnkből”, ugyanakkor „szeretni felebarátunkat, mint saját magunkat” (Mt 22, 37). Ezek az igazi kulcsok a mennyei királyságtól, amelyek semmiféle felemásságot nem viselnek el: az Isten az egész embert akarja lefoglalni és besugározni létének minden vonatkozásában – a szívét, tehát az akaratát; a lelkét, tehát a szellemiségét; az elméjét, vagyis az intellektuális aktivitását és végül az akaratát, amely teljes erejéből elkötelezettséget igényel. Szóval ha egyszer az Úrnak „teljesen” el kell fogadnia bennünket, nekünk magunknak kell előre „teljesen” befogadnunk őt – nemcsak elméletben, hanem a mindennapi gyakorlatban is. Az pedig a körülöttünk élő konkrét embereket érinti: ezért egyenjogú a másik parancsolat is, azaz úgy kell szeretnünk őket, mint saját magunkat. Ez a tökéletes megfogalmazás senkinek nem bocsátja meg azt a kimagyarázkodást, hogy nem tudja, miként kell szeretni.

Hogy egyértelmű legyen, hogy az ilyen radikális szeretetre serkentő felszólítás valóban megvalósítható, ezekben a napokban a sírokra helyezett mécseseken kívül még további fények is világítottak: a szentek fényei a mindenszentek ünnepére. Hiszen ők voltak azok, akik a saját életükkel bebizonyították Jézus legfőbb parancsolatának megvalósíthatóságát. A mindenszentek ünnepe és az azt követő halottak napja tehát szorosan kapcsolódik egymáshoz: az első a földöntúli élet végtelenségére, a második a földi élet ideiglenességére utal. A szeretetet művelni a földi élet minden egyes pillanatában az egyetlen út ahhoz, hogy az isteni királyságban elérjük az örökkévaló jelenlétet.

A szerző római katolikus pap