Ateizmus korcsolyán

A közelmúltban véget ért olimpiai játékok, különösen a műkorcsolya egy furcsa emléket idézett föl bennem. Egy konkrét tévéműsort keresve az egyik csatornán olyan jelenetre kapcsoltam, mely rögtön felkeltette érdeklődésemet: a jégtáncosnő apácaruhában adta elő gyakorlatát, ruháján nagy csillogó kereszttel. Táncát gyászos, búskomor zene festette alá. Felötlött bennem, hogy talán így akarják ezt a sportágat valamilyen szellemi síkra terelni. S valóban, csak épp fordítva, mint ahogy feltételeztem: a zene ugyanis hirtelen megélénkült, a jégtáncos látványosan ledobta magáról a csuhát, s új, merész, öltözéknek már nem is nevezhető szerelésben előadta a megszerzett szabadság feletti öröm és lelkesedés koreográfiáját. Hihetetlen, hogy a műkorcsolya is alkalmas lehet vallásellenes propaganda kifejtésére! A műsor dermesztőbb volt, mint annak a csarnoknak a jégpályája: a csuha meg a kereszt nyilván a vallásos előírások igáját jelképezte, mely az embert megfosztja a szabadságtól és az örömtől, s ezek viszszaszerzésének nyilván az a módja, hogy megszabaduljunk tőle. Furcsa látvány volt a jégen heverő csuha, és a fölötte ujjongva tovasikló tüzes táncosnő.

A szerzetesi ruhaanyag azonban tényleg nem érdemli meg, hogy vallásellenes kellékként használják fel. A múltban ugyanis épp a szerzetesek olcsó zsákszövete jelképezte az igazi szabadság mellett való elkötelezettséget, a földi kötöttségektől való túlzott függőség alóli szabadságot, a szellemi, az anyagiak feletti szabadságot. ĺgy vált példaképpé Szent Benedek, Assisi Szent Ferenc és Szent Klára. És legendássá vált az a jelenet, melyben Ferenc tehetős apja lába elé helyezi a luxusruhát, hogy a legszegényebb öltözékre cserélje, s ezzel a szellemi eszmélés útjára lépjen. Igen, az a kámzsa kereszt is volt: a szegénység és az önmegtagadás keresztje, nem rabigába döntő, hanem felszabadító kereszt. A fent említett szentek csak így maradhattak életben, hogy meggyőzően közvetítsék az emberiségnek a tapasztalatot, mely hasonló volt az apostolokéhoz a Színeváltozás hegyén, amint azt az e vasárnapi evangélium hirdeti: betekintést nyertek Krisztus misztériumába, és kezdtek benne elmélyedni, az ő titokzatos jelenlétében, mindent átható hatalmában. Krisztus által megvilágosodva a legmélyebb, az igaz szabadságból fakadó nyugalom töltötte el őket.

De ez nem a felelősség alól való felmentés vagy a világ és az emberiség gondjaitól eltávolodó nyugalom. Hiszen Péter kívánsága sem teljesült, hogy a három sátor felállításával kimerevítse és megörökítse azt az állapotot ott fenn, a hegyen, ahol „jó volt” az apostoloknak. Jézus azt kívánta, hogy ereszkedjenek le a hegyről, távolodjanak el a felemelő élménytől, s általa megerősödve kezdjenek önzetlenül szolgálni a szürke mindennapok viszontagságában. Felmenni a hegyre és leereszkedni róla, a lelki élet két egymástól elválaszthatatlan helyzete, imádság és tevékenység között, önerősítés és áldozat között, lelki élmény és hűség között – dacára minden lelki sóvárgásnak.

Ez nem pusztán a kétezer évvel ezelőtt történtek emléke. Hiszen az Istenhez való felmenetel és az emberekhez való leereszkedés mindig sürgetően időszerű, mert mindig és mindenütt lehet lelki életet élni, az ember mindig és mindenütt közeledhet Istenhez. Mert a Színeváltozás hegyére indul mindenki, aki imádságba kezd, Isten jelenlétének tudatában, a Teremtőtől és a Megváltótól való egzisztenciális függőség tudatában.

Az említett műkorcsolyás produkció már régen véget ért, és talán ugyanilyen régen feledésbe is merült. Szerencsére ebben a nagyböjti időszakban sokan elcsúsznak a mindennapok csapdájának jeges felületén, s éppen ekkor érzik szükségét, hogy felemeljék azt a bizonyos „vezeklő csuhát”, eltávolodjanak a bűntől, és rálépjenek a valódi változás útjára.

A szerző római katolikus pap