Árvízi mozaikok

Az öregasszony tanyasi házába hajnalban zúdult be a medréből kilépő folyó. A fehér habfoszlányok néhány pillanat alatt koszorút fontak a ház köré. Az akadályba ütköző áramlat vad keringőt lejtett jéghideg vizével, magába öklelve a meleg, reszkető testet. Az öregasszony szédületében tán nem is itt járt már ezen a világon, mikor kezek nyúltak felé, segítő emberi kezek. A meleg pokrócba burkolt töpörödött test szelíd megadással húzódott meg a terepjáróban. A közeli faluba vitték.

Sötétedett. A tanya felé vezető úton két fáradhatatlan láb halad, kétségbeeséstől hajtva.

A fákon óriás bagolyszemek, fenn a csillagok. Ő vakon is tudja az utat. Már hallja tehénkéje bőgését, látni véli szomorú tekintetét. Jövök már, jövök, nem hagylak magadra! Belegázol a hónaljig érő vízbe. Nem fél, nem remeg, neki, neki már ismerős ennek a víznek az érintése.

II.

A reménnyel vegyített hitetlenkedés egy hét elteltével rémületté vált az emberekben. Uram-teremtőm, mi jöhet még?! Az utca végén gátat emelnek a kezek – fiatalok és öregek. Még egy sor, még egy sor, így megy ez éjjel-nappal.

Itt van mindenki, még az is, kinek erejét és egészségét az elfutó évek magukkal vitték. Menjünk, apus, csak megfázol, szól szelíd unszolással az idős asszony, de embere nem mozdul. Már csak lelkében van erő, de azzal is segíteni szeretne. Tekintete megkönynyebbül, mikor a szél szétoszlatja az arra úszó sötét felhőket.

III.

A ház alatti pincében már deréknyira csökkent a talajvíz szintje. Minden bent maradt, itt még víz sosem volt. A nyugdíjas házaspár befelé tekintget. A felfedezés egyként éri őket. A vízben átázott borítékok. A megismerkedésük utáni, egymástól távol eltöltött év vallomásai. A megvillant fiatalságuk. Nem szólnak. A közösen megélt évek jóleső békéje van szívükben.