Árpád atya, aki a szívét is odaadná

Molnár Árpád plébános védencei közöttA szerző felvételeIlyen pap Molnár Árpád is, aki szokatlanul odaadóan szinte mindent megtesz a rászorultakért. Plébániáján, a Vas megyei Kám községben különös vendégek laknak: az alkoholizmus rabságából menekülni akarók és más, saját családjuk által kitaszítottak.

Hivatásának kezdetén

„Már hétéves koromban pap akartam lenni. Később, mikor ritkán ugyan (mert otthon sokat kellett dolgozni, nyolcan voltunk testvérek), de eljutottam moziba, többnyire emberi sorsokról szóló filmeket néztem meg, s ha egy-egy ilyen személyes tragédia az öngyilkosságig fajult, minden alkalommal azt éreztem, Istenem, ha lenne egy pap a közelében, aki bátorítaná, biztos nem pusztítaná el önmagát. És tudtam, a valóságban még nagyobb tragédiák történnek. Mindez nagyban hozzásegített papi hivatásom alakulásához.”

A szeminárium elvégzése után egy kis faluba került, ahol mint mondja, bebizonyosodott Kelemen Vendel tanítása: „Az első kápláni évnek és az első plébánosnak ugyanolyan döntő szerepe van, mint az 5-6 éves szemináriumnak.”

„E tekintetben is szerencsés helyzetbe kerültem – a plébánosomnak elég ideje volt rám, káplánjára, sőt a vele élő szülei biztosították számomra a családias légkört is” – mondja szeretettel, s hozzáteszi, hogy ma már három falu papi teendőit látja el, és mellette 1993-tól még életmentéssel is foglalkozik, ami – és ezt hangsúlyozza –, nem az ő érdeme.

Életmentő lélekmentés

„Az egészet egy hajléktalan indította el, aki megszólított, hogy segítsek neki eljutni a városba. Mondtam, hogy pénzt nem adok, de kifizetem a buszsofőrnek az útiköltséget. Neki pénz kellett. Kérdeztem, éhes-e? Mondta: napok óta útszéli gyümölcsöket lopdos. Örömmel fogadta az ételt, valóban éhes volt. Ebéd után elvittem a nővéréhez, aki jelezte, hogy öccse (mellesleg a börtönt is megjárta), egyetlen órát sem maradhat nála. Én mégis otthagytam, és felajánlottam neki, hogy este, amikor a falujukon áthaladva megyünk a Kékkeresztbe (iszákosok mentőegyesülete), velünk jöhet. A buszmegállóban már ketten vártak – ő és az unokaöccse, aki szó szerint csőlakó volt. A városban próbáltam nekik helyet keresni, de mert a hajléktalanszállóra nem akartak menni, elvittem őket magammal a plébániára. Egy-két napról volt szó ideiglenesen. Közben viszont megérkezett a komám, aki politikai fogolyként börtönviselt ember volt, így értett a nyelvükön. Két hétig ő segített, s az egy-két napból hetek-hónapok lettek. Sikerült számukra munkát találni a szövetkezetben. A püspök egy év múlva engedélyt adott arra, hogy a plébániák hivatalosan is befogadhassanak két olyan személyt, aki az alkohol rabságából szabadulni akar. ĺgy alakult a Szent József közösség. Az államtól nem kapunk támogatást, igaz, hogy nem is kérünk. Mindennapi közös imánk a reggeli és esti dicséret. Időközben a plébánián többen is kicserélődtek, voltak, akiknek az ital miatt el kellett hagyniuk a házat, volt, aki önként ment el.”

Jelenleg négyen laknak a plébánián, a két-két férfi egy-egy szobán osztozik. Volt viszont már a háznak hat-nyolc vendége is. A kosztért és a szállásért fizetnek, maradék pénzüket maguk osztják be ruhára, cigarettára. Persze, vannak szabályok, amelyeket be kell tartani. Aki például részegen jelenik meg, vagy titokban iszik, azt elküldik. Napi másfél óra közösségi munka kötelező (mosás, főzés, kertészet). Van, aki a szomszéd városban, a pulykafeldolgozó üzemben dolgozik, van, aki a helyi téeszben, a többiek pedig a plébániához tartozó épület javításán munkálkodnak szakmai vezetők irányításával, napi 1800 forintért.

Önvallomás

Fodróci Attila, a plébánia első vendége, a valamikori csőlakó így emlékszik: „Anyám, apám alkoholista volt, de valahogy felnőttünk. Tizenhét éves koromban elkerültem otthonról és egy vállalkozónál dolgoztam. Csináltam egy nagy marhaságot, felgyújtottam a szénatárolót, s emiatt a munkahelyemről elbocsátottak. Szüleim nem fogadtak vissza, így lettem csőlakó. A híd alatt aludtam, és egyfolytában ittam, hogy átvészeljem valahogy azt az időszakot. Unokabátyámmal a kocsmában találkoztam, ő mondta, este fog jönni a pap, menjek vele. ĺgy kerültünk hozzá. Még akkor csak úgy próbaképpen megkérdeztük tőle, nem maradhatnánk-e nála egy-két napra. Tizenegy év lett belőle. Mi voltunk az első fecskék. Találtunk itt munkahelyet is, én hét évig a téeszben dolgoztam, majd a szomszéd városban a pulykafeldolgozóban. A plébánián az élet változó, vannak állandó tagok, vannak átmenetiek. Olyanok is vannak, akik nem jöhetnek vissza hosszabb időre az életmódjuk miatt, egy-két napra legfeljebb. Minden igyekezetemmel próbálok leszokni az alkoholról. Kisebb-nagyobb sikerrel. Reggel, este zsolozsmázunk, gyakoroljuk a vallást. Este, amikor tíz után megjövök a munkából, még imádkozunk. A vasárnapi mise kötelező. Itt tértem meg, hiszek Istenben, mert idáig mindig megsegített. Sok rosszon átvezetett. Van a városban egy barátnőm, őt készülök feleségül venni. Persze, van egy kikötése, akkor jön hozzám, ha nem iszom. Én is rendes családi életre vágyom.”

Visszakerülni a családba

A közösség eredményei jónak mondhatók, hiszen nagyjából minden negyedik vendégnek sikerül jó útra térnie, visszakerülni a családjához. Árpád atya a kitaszítottakat nemcsak a plébániáján pártfogolja, ahogy az egyik vendég mondja: „Az atya a szívét is odaadná, akadnak viszont gyarlók, akik ezt kihasználják.” De arra, hogy munkája nem hiábavaló, bizonyíték a „nyitott plébánia”, ahol még éjjelente is „nyugodtan” csöröghet a telefon, s így nem egy lélek vigaszra lel. Első péntekenként körbejárja a három falut, hogy meggyóntassa, megáldoztassa az időseket, a betegeket. Ilyenkor a legtöbben már a kapuban várják őt.

Egyetlen dolog van, amit az atya fájlal, hogy nincs állandó munkatársa, aki krisztusi lélekkel gondoskodna a vendégekről. Ezért örömmel venné, ha egy szerzetesi lélekkel megáldott férfi jelentkezne legalább egy évre kisegítőnek mellé.

Molnár Árpád plébános áldozatos szeretete és példája minden jóakaratú ember számára tanúságtétel lehet, és jelentsen ösztönzést is a társadalom által lenézettek iránti szeretetre.