Arasznyi repülés földtől a földig

Hamvas Béla írta le egyik esszéjében, hogy minden, ami az életet elviselhetővé, sőt széppé teszi, az ésszerűtlenségekből fakad. Ésszerűtlenségeken alapul a művészetünk, hiszen ki tudná azt megmondani, mitől esik jól a zene a fülnek, miért ébreszt gondolatokat bennünk egyik-másik olvasmány, vagy éppen mi értelme van a vászonra felkent ábráknak? Ugyanilyen ésszerűtlenségeken alapulnak a vallások is. Bár a marxista-leninista „tudósok” egész serege bizonygatta több emberöltőn keresztül, hogy a vallás nem más, mint félelem kiváltotta reakció a környező világ megmagyarázhatatlan jelenségeire, az emberiség nagyobbik része ezt az állítást egyszerűen nem fogadta el – és igaza volt. A félelem és az istenkeresés nem azonos, sőt nem is rokon értelmű fogalmak. A gyökereket valahol másutt kell keresnünk – talán valamiféle ősvallásban, melynek létezését egyre több vallástudós és filozófus fogadja el. A misztikusok csak Tannak vagy Tanításnak nevezik, utalva ezzel arra is, hogy vannak dolgok ég és föld között, melyeket nem lehet – és nem is kell – egyértelműen behatárolni. Végül is: mi szép marad a világban, ha minden titkát megfejtjük?

ĺgy, november elején, amikor a sírok szélére kitett mécsesek fénye még el sem lobbant, mindenképpen csak hasznunkra válhat, ha más vallásokból, filozófiai irányzatokból merítve próbálunk közelebb kerülni ahhoz, miért is fontos az ember számára az emlékezés.

Tisztelet az élőknek és a holtaknak

A baháisták – azaz a 19. században élt Bahá Ulláh követői – Szlovákiában viszonylag kis közösséget alkotnak. Andrea Polokovával arról beszélgettünk, miként vélekednek a bahái hit követői az elmúlásról, a halálról – illetve ami az után van.

„Hitünk a lélek halhatatlanságát tanítja – mondja Polokova aszszony –, azt, hogy a halált követően a túlvilágra költözik, ahol Isten kegyelméből közelebb kerül Hozzá. Hisszük, hogy az evilági létre is az elmúlás szemszögéből kell tekintenünk, hiszen életünknek ez a rövid, e világon töltött szakasza csupán felkészülés a halálon túli, örökkön tartó életre. Feladatunk tehát olyan tapasztalatok és tulajdonságok megszerzése, melyek a lélek fejlődését szolgálják. Miképp a magzat feladata az anyaméhen belül az, hogy egészségesen fejlődjék, hogy minden szerve, végtagja meglegyen az élethez, úgy kell fejlődnie az embernek is az élete során, hogy készen álljon a halálon túli létre. Ezért fokozott figyelmet kellene szentelnie szellemi és lelki fejlődésének; ez többféleképpen is megvalósítható. Az egyik járható út az imádság és az elmélkedés, valamint a jótékonysági tevékenység. Istennek tetsző dolgot művel az ember azzal is, ha aktívan kiveszi a részét a kor legégetőbb problémáinak megoldásából, de nem szabad elfeledkeznie arról sem, hogy naponta számot vessen cselekedeteivel. Hitünk alapítója, Bahá Ulláh azt tanította, hogy a lélek halál utáni állapotát az határozza meg, milyen messzire ért az ember a szellemi és lelki fejlődés útján, milyen erényekre és jó tulajdonságokra tett szert. Ezektől függ, hogy a halál beálltát követően közelebb vagy távolabb kerül Istentől; az előbbit örömteli, az utóbbit viszont szomorú tapasztalatként éli meg. Az olyan lélek számára, amely a földi lét során kiteljesedett, a halál örömteli esemény lesz, hiszen szabaddá teszi. A baháista szövegekből ugyanakkor megtudhatjuk azt is, hogy az ember halála után megőrzi a tudatát, személyiségét; azok, akik ismerték egymást, és a lelki fejlődés egyforma szintjére értek, ezek után is kapcsolatban lesznek egymással. Egyben alkalmuk lesz szemlélni a földi történéseket is, hiszen a halálon túli világ ugyanolyan kapcsolatban áll az evilágival, miképp a méhen belüli magzat a külvilággal.”

Ebben a megközelítésben a bahái hit követői számára a szeretett személy elengedése is könynyebb lehet más vallások követőivel ellentétben – legalábbis látszólag.

„A közeli személy elvesztését az segíti feldolgoznunk, hogy hitünk szerint állandó kapcsolatban maradhatunk velük az imádságok által. Bahá Ulláh szavaival élve azonban a halál pillanatában kamatoztatjuk első ízben mindazt az erényt és lelki tulajdonságokat, melyeket földi életünk során alakítottunk ki, s ez leírhatatlan örömmel tölt el bennünket. Ami a temetési szertartást illeti, e téren az egyszerűségre törekszünk – az ez alkalomra kinyilatkoztatott igék felmondása mellett helyezzük örök nyugalomra az elhunytat.”

A hangsúly az igéken van – tudom meg –, mivel előremozdítják a lélek halálon túli fejlődését is. A baháisták szerint dicséretes dolog az elhunytak nevében véghezvitt jócselekedet is, mivel ezáltal még közelebb kerülhetnek Istenhez. A temetőkről, illetve a végső kegyeletről pedig azt tanítják, hogy annak az anyagnak, mely a lélek hordozója lehetett ezen a világon, a halál után is kijár a tisztelet. Ez az egyik oka annak, hogy a vallásalapító végső nyughelyét, mely az izraeli Akkához esik közel, a legnagyobb kegyelet övezi. A sír fölé emelt szentély a baháisták számára a legszentebb hely a világon.

A halhatatlan lélek

Kies hazánk Kelet és Nyugat közötti fekvésének van egy hatalmas hátránya; sarkítva valahogy úgy fogalmazhatnám meg, hogy hozzánk a déli harangszó is csak fél kettőkor ér el. Magyarán: a keleti és nyugati kultúrkör egyaránt késve érzékelteti hatását (bár ez csak nézőpont kérdése, hiszen mihez viszonyítva késünk?); így eshet meg, hogy a legrégebbi vallások egyike, a buddhizmus is csak néhány évtizede kezdett begyűrűzni hozzánk.

Kár, mert a művelt nyugat régtől élvezheti az úgynevezett Coca-Cola-buddhizmus minden áldását. A nevezett irányzat lényege, hogy kivonatolva közli mindazt az életbölcsességet, amit a Nyugat embere a mindennapi élet során anélkül hasznosíthat, hogy megterhelné vele a gyomrát. A rítusok, szertartások így természetesen elsikkadnak, ami megmarad, tényleg hasonlatos a nevezett üdítőhöz – senki sem tudja, miből áll össze, mégis jó.

Azt már kevesebben tudják, hogy a magyarországi buddhista közösség európai mércével mérve is a legnagyobbak közé tartozik. Budapesten buddhista főiskola, a Börzsönyben, Esztergomtól nem messze pedig shaolin kolostor működik. Ez utóbbit Őszentsége a XIV. dalai láma is felkereste egy alkalommal; a művelt világban ugyanis híre ment, hogy a Pilisszentlélek fölötti lankákon nagyon élénk a földsugárzás. A száműzetésben élő szellemi vezető első útja a Ferihegyi repülőtérről tehát a Börzsönybe vezetett, ahol is megállapítást nyert, hogy ha nem is itt, de valahol a közelben lehet a Föld szívcsakrája.

„Az ősök tisztelete, illetve az emlékezés fontos szerepet játszik a buddhista vallású országok mindennapjaiban – tudom meg Slavo Chovanectől, a Buddhista Gyémánt Út polgári társulás sajtófőnökétől. – A mindenszentekhez vagy a halottak napjához hasonlítható, színpompás ünnepek például Japánban az O-bon vagy Kínában az Ullambana. Ilyenkor általában a holtak üdvéért fohászkodnak, szeretteikre emlékeznek. Hozzá kell fűznöm azonban, hogy ezen ünnepek gyökerét inkább az egyes nemzetek, s nem a buddhista hagyományokban kell keresnünk. A buddhizmus inkább a tudat formálására biztat bennünket, ami lehetőséget ad a valóság megélésének egy más formájára, valamint az állandó fejlődésre. A tibeti buddhizmus Gyémánt Útja iskolájának követői például mindmáig gyakorolják az úgynevezett phowa-meditációt, mely arra tanít, miképp éljük meg úgy a halált, hogy az a fejlődés terén tett lépés legyen. Ez megszabadít a halálfélelemtől, mely az embert szinte gúzsba köti, s az erre fordított energiákat életörömmé alakítva megtanít mélyebben élni az életet. A buddhizmus halálszemlélete magával a tudat értelmezésével függ össze. A tudat, illetve annak viselője ugyanis senkivel és semmivel nincs alárendelt viszonyban, korlátlanul szabad; szabad tér, mely lehetővé teszi, hogy a dolgok megtörténjenek, s tapasztalatokat halmoz fel. Nem egy adott dolog, melynek kezdete van, s mivel nem születik, nem is pusztulhat el a testtel együtt. A halál a mi felfogásunkban ezért nem hanyatlásként, valami végleges befejezéseként jelenik meg, s nem is úgy éljük meg, mint két különböző világ közötti választóvonal átlépését. Bár az irodalom szívesen használja a lélekvándorlás kifejezést, én inkább azt mondanám, hogy az emberi élet a létezés egy-egy olyan szakasza, mely során a tudat különböző testeket öltve nyilvánul meg, különféle fizikai megtestesülések segítségével működik.”

A másik oldalon – teszi még hozzá Chovanec úr – Buddha arra tanít bennünket, hogy a halál emlékeztetés, intés kell hogy legyen számunkra. Figyelmeztetés arra, hogy mindaz a szabadság, azok a lehetőségek, melyeket életünk során elérhetünk, nem tartanak örökké, múlandók. Olyanok, mint a kálacsákra szertartás során gondos ábrákba rendezett, majd egyetlen mozdulattal szétszórt színes homok. Ezért az jár közel az igazsághoz, aki – nem tévesztve szem elől a múltat és a jövőt – azon munkálkodik, hogy a jelen minden egyes pillanatát értelemmel megtöltve, tudatosan élje meg.