Áprilisi csukák

Gyermekkoromtól tart ez a vonzalom, amelynek oka egyszerű: a dimbes-dombos Gömörország vizeiben, ahol a horgászatba szerelmes lettem, nemigen fordul elő harcsa, legfeljebb a Sajó lentebbi részén, Lénártfalva határában, ahol a Sajó és a Rima összesimul. A süllőt is lejjebb, a Sajó magyarországi szakaszán fogják, igaz, azt is csak azóta, hogy bezárt a gömörhorkai cellulózgyár. A kis Murány folyócskában, ahol nebulóként áztattuk a horgot, legfeljebb domolykót, jászkeszeget, paducot, helyenként egy-egy márnát tudtunk horogra csalni. A csuka, az ünnep volt.

Első ragadozómat a szomszéd faluban élő nagybátyámmal fogtam, aki elvitt egy kis tóhoz, amely a tavaszi kiöntés után maradt meg a Turóc patak mentén. Bokrok közt, eldugott helyen lapult a tavacska, amelyben ott maradt egy-két csuka, s miután az ott fellelhető összes kishalat felzabálták, nem volt nehéz kifogni őket. A cuppanással eltűnő, majd a víz alatt jól láthatóan suhanó úszó látványa valósággal megbabonázott. Mondanom sem kell, azóta jó pár csukeszt fogtam. De az az izgalom, amikor az ember beveti a kishalas szereléket a rablás közelébe, s kisvártatva eltűnik, majd rángatózva iramodni kezd az úszó, semmihez sem mérhető.

Vörös farkak a dzsumbujban

Április elején, nem bírva magammal, felhívtam a barátomat, ugorjunk már ki egy kicsit levegőzni. Igaz, ilyenkor szinte minden hal védett, jóformán csak kárászt lehet fogni, de hát a horgászvér mindentől képes megpezsdülni. A baj csak az volt, hogy éppen tetőztek a folyók, a legtöbb szóba sem jöhetett. Marad a Kis-Duna ágvize, sütöttük ki rövid tanakodás után. Lehet, hogy már feljöttek a halak a holtágba, egyik kedvenc helyünkre. Nem is vittünk más csalit, csak harmatgilisztát, amiből este begyűjtöttem egy befőttesüvegre valót.

Hát, bizony, a halak nem jöttek fel. A holtág vize rezdületlenül folyt, s hiába kajtattam végig a partot, halnak, se kicsinek, se nagynak, nyomát se láttam. Nemhogy kárásznak, egy árva snecinek sem. Marad a folyó. Ha már itt vagyunk, nem megyünk haza anélkül, hogy ne áztassuk meg a horgot. Legfeljebb semmit se fogunk, de elmondhatjuk, hogy pecáztunk. A Kis-Dunát Pozsony alatt nagyon kevés akadó tarkítja, de pár éve találtam egy helyet, ahol jókora bedőlt fa lassítja a folyást, alatta langós, mély a víz. Itt dobtam be a horgot, kis, húszgrammos ólommal küldve a fenékre egy jókora esőgilisztát. Barátom feljebb maradt, a kocsi közelében. Már jó ideje bámultam a bot spiccét, de kapás csak nem jelentkezett. Tőlem feljebb nagy csobbanás törte meg a csendet. Nicsak, beindultak a márnák, gondoltam. Később még egy csobbanás, majd hosszú csönd, csak az első bogarak zümmögtek kitartóan. Aztán a bedőlt fa által összegyűjtött hordalékban mozdult valami. Különös, gondoltam, hiszen mióta itt ülök, halnak nyomát se láttam. Lehet, hogy a tavalyi teknős mozgolódik? Nyáron többször láttam ezen a helyen, a vízbe nyúló gallyakon sütkérezett.

Kicsit közelebb merészkedtem, és a látványtól elállt a lélegzetem. Akkora csukát pillantottam meg, mind a karom. Uszonyát remegtetve állt egy helyben, szinte kivolt a háta a vízből. Majd egy burvány, és eltűnt. Kisvártatva megint mozgás támadt, közelebb a sodráshoz, az akadó végében, majd egy narancssárga, csíkos farok merült ki a vízből. Te jó ég, mekkora csuka! Mi a fene van itt? Aztán, ahogy egyre szaporodott a mozgás, csobogás, hol egy sárgás uszony, hol egy barna hát villant ki a vízből, leesett a tantusz: itt bizony csukáék ülik a nászukat! Megbabonázva néztem őket, megfeledkezve a pecabotról, horogról, mindenről. A hordalék közepén, a gallyak sűrűjében legalább féltucatnyi csuka tülekedett szaporodási bódulatban. Rácsörrentem a barátomra, jöjjön gyorsan, ha látni akar valamit. Leesett az álla neki is. Ráadásul sosem látott ilyet. Szinte alkonyatig bámultuk a varázslatot, amely, mihelyt lebukott a nap, egy csapásra véget ért. Na, ide két hét múlva visszajövünk, mondja barátom, ha leívtak, éhesek lesznek. Arra bizony várhatunk még több mint egy hónapot, mondtam. Május közepéig védett a csuka. Bár fel nem foghatom, miért, ezek egy hét múlva már zabálni fognak. Az ikráikkal nem törődnek, úgyhogy nyugodtan lehetne horgászni rájuk. A fene érti a szlovákiai előírások logikáját. Sóvárogva, sóhajtozva ballagtunk a kocsihoz. Az egy szál keszeget, amit sikerült fognom, visszaadtam a folyónak.

A settenkedő

Egy héttel később fotós kollégámmal jártunk riporton. Átmotoroztunk egy csatorna fölött. Éppen arról tartottam neki kiselőadást, mennyire kedveli a csuka az ilyen jelentéktelen kis vizeket, ahol nem háborgatják. Ronda, jelentéktelen, egyenes vonalú csatorna volt, akár egy hosszú várárok. Átkeltünk a hídon, s mivel nem sürgetett az idő, szóltam, álljon meg pár percre, megnézem a vizet, van-e már benne valami élet. Nem sokat lehetett látni, az erős tavaszi szélben hullámokat vetett a víz. Nem úgy a híd közelében! Küszök százai bandáztak a híd alatt, ahol a szél nem borzolta a vizet. Néhány testes bodorka is feltűnt kissé mélyebben, majd – sejtettem, hogy érdemes megállni! – egy sötét árnyalak tűnt fel, és közeledett az önfeledten hancúrozó kishalak felé. Legalább négy-öt kilós csuka volt az illető. Szinte mozdulatlanul haladt, mint egy fatörzs, és szemmel láthatóan megpróbált a halak közé lopakodni. Azok persze, mint a függöny, megnyitották az utat előtte. Az egész húsz másodpercig tarthatott, mert a csuka valószínűleg meglátott a hídon, és egy-két lendületes tempóval beúszott a híd alá. Hát így állunk, gondoltam, beindultak őkelméék. Megéheztek. Hej, micsoda gyönyörűség lett volna elhúzni előtte egy körforgót, és érezni a bot rándulását! Hiába, ki kell várni a május közepét.

A magányos útonálló

Pár nap múlva nejemmel jöttünk Mosonmagyaróvárról. A határon átérve, a közeli oroszvári tóhoz vezető útnál elkezdtem mocorogni. Ismeri a fajtámat, odaszól az aszszony: – Fogadjunk, hogy szeretnéd megnézni a tavat. – Naná – morogtam. Nem jártam itt legalább hat éve. Az a gond ezzel a tóval, hogy sorompó zárta le az utat, s ha pontyozni jött az ember, legalább egy kilométert kellett caplatni befelé a sok cuccal, botokkal, vödörrel, hátizsákkal, a kocsit meg kint hagyni mindenféle gyanús alakok kényének-kedvének. De ahogy látom, most már nincs sorompó, se tiltó tábla. Nosza, guruljunk beljebb!

Csodálatos környezetben, erdős, galériás mező szélén bújik meg ez a tavacska, meg a testvére, a nagyobbik. Köztük út vezet. Leparkolunk, s hányaveti sétával odaballagunk a tóhoz (pedig legszívesebben rohannék, mint egy gyerek). Csak óvatosan, mondom nejemnek, a halak riadósak, minden gyanús mozgásra, árnyékra elugranak. A víz szélén bokrok, a bokrok előtt sújtásos küszök, bodorkák gyűrűznek a víz felszínén. De mi az ott, balra? Az a fatörzsféle? Az bizony csuka őkelme! Szinte a partnak támaszkodva, mint egy kilövésre váró torpedó, úgy dekkol a kishalak mozgásától elbűvölt jókora, legalább háromkilós csuka a tó szélében. Láthatóan éhesen. Aztán tempósan odébbáll. Valószínűleg nem szereti, ha emberek bámulják. Enynyi volt az élmény. Mehetünk, mondom nejemnek. Látod, ilyen egyszerű néha megtalálni a halat. Ennek a csukának itt a tanyája, a közeli bokorban. Majd meglátogatom. Látom, érti is, nem is, mit mondok.

Sebaj, nem is értheti, mit jelent áprilisi csukát látni. A vérbeli pecás azonban tudja, mitől kezd gyorsabban verni a pulzusa: ismét talált egy helyet, ahol (mivel nem tartozik a székrecsegtető, zabáló, söröző, zajongó, a vizet öklömnyi gombócokkal verető kocapecások táborába) feledhetetlen perceket tölt majd, ha eljön a megfelelő pillanat.