Anyu, játssz velem!

Most mindkettőnk számára szokatlan ez a hirtelen ránk szakadt reggeli idill. Ébredés után hosszasan nyújtózkodunk, nagyokat lustálkodunk. Ha dolgozni megyek, már háromnegyed hétkor ébresztem, a szájába nyomom a kakaót (mert még mindig dudlisüvegből issza a szentem), de közben már húzom is le a pizsamáját, egyik kezemmel öltöztetem, a másikkal fésülöm... Ilyenkor minden perc számít, mert az oviból én már egyenesen az autóbuszra szaladok.

Első szabadnapunkon

Enikő először nem is érti, amikor azt javaslom, egész délelőtt maradjunk a párnák közt (micsoda luxus!). Lelkesen átcipeljük a hálószobába az ágy közepébe a babaházat, s belemerülünk a játékba. Bababútort tologatunk, takarítunk, vendéget várunk, szobacicát etetünk... Az első órát hallatlanul élvezem. Aztán kicsit unni kezdem a dolgot, mert állandóan egyetlen forgatókönyv szerint zajlik a játék. Cirmi cicának harmincnyolcadszor is a könyvespolc mögé kell bújnia, Csilla baba csak a sárga székre ülhet, az ablakot meg kizárólag Julcsi baba nyithatja ki... Öt mini Barbie-ja van, de én a nevüket is képtelen vagyok megjegyezni, hiszen tök egyforma valamennyi, nem még azt, hogy ki melyik tányérból és mit ehet! Rövidesen bátortalanul javaslom tehát, hogy játsszunk valami mást.

– Jaj, anyu, hiszen még nem is játszottunk! – nyafog.

Kicsit elkedvetlenedik,

de azért sikerül rászednem a váltásra. Elvonul a gyerekszobába, ahonnan mesekönyvvel tér vissza. A Török és a tehenek meg az Iciri-piciri. Klassz, legalább szépirodalom terén találkozik az ízlésünk. Aztán el is játsszuk a meséket, nagyokat nevetünk, majd Enikő olvas, aztán újra én... Éppen tizenhatodszor húz csizmát az iciri-piciri kis macska, amikor megelégelem a dolgot, s megkérem, most már hozzon másik könyvet.

– Jaj, anyu, te semmit, de semmit nem akarsz csinálni! – fakad ki Enikő. Durci-murci: összefonja mellén a karját, „csúnyán” néz rám, de a következő pillanatban már fel is derül az arca: – Lehetek a pudlid? – kérdezi.

Madzagból nyakörvet rögtönzünk, kutyasétáltatás a program. Körbe-körbe a szobában, megunásig. Pudlim megugatja az „idegeneket”, csontot meg simogatást kér, kényeztetnem kell. Aztán szerepcsere: ő lesz a gazdi, én a négylábú. Amikor odakötöz az asztal lábához, megint elfogy a türelmem...

Szó nélkül, mogorván hozza a színes ceruzákat:

– Rajzolj kacsát! – teszi le elém a füzetét.

Ügyetlenül húzok pár vonalat.

– Nem jó. Ez csibe – mondja a szakértő.

Istenem, de nehéz is egy hároméves elvárásainak megfelelni! Kicsit finomítok a figurán. Picasso hatlábú lovai realista műalkotások az én förmedvényemhez képest. Szerencsére a gyereknek van fantáziája.

– Ez lány- vagy fiúkacsa? – vonja össze a kis műértő a szemöldökét.

Jesszusom, hát nem mindegy? Mit akarsz, mi legyen?

– Fiú – vágom rá gondolkodás nélkül.

Rossz válasz

– Akkor rajzolj lányt, légyszi – kéri.

Ugyanannak a sárga foltnak egy piros masnit biggyesztek a feje búbjára. Láss csodát: lányom elégedett. Fellélegzem. Mehetünk ebédelni.

Már el is felejtettem, milyen nehéz egész álló nap játszani! Pedig kismamaként igencsak fel tudott bosszantani, amikor a gyerekkel sétálgattam, s mindig akadt, aki megjegyezze, hogy: „De jó sorod van!” Ilyenkor szívesen felajánlottam volna az illetőnek, hogy próbálja csak ki, nosza, cseréljünk! Én megyek végre felnőtt emberek közé egy napra, ő pedig moshat, főzhet vasalhat, takaríthat, pihenésképpen meg sütheti a homoktortákat.

Ebéd után úgy döntök, friss levegőre van szüksége a betegnek. Szép az idő.

Köhögni az udvaron is lehet

Csúszda, homokozó, kismotor, labda... Szépen elfoglalja magát a gyerek, én tehát kapát veszek a kezembe. Ha már úgyis kint vagyunk, legalább fellazítom a virágágyás földjét. Erre mi történik? Enikő rövidesen hozza a kiskapáját, kipirult arccal segédkezik, kapál, gyomlál, kannát cipel, gyönyörűen összekeni magát...

– Ugye, milyen jól játszunk, anyu? – mosolyog rám.

Na, tessék! Egész nap görcsöltem, hogy megfelelő játszótárs legyek, s amikor ő lehet egy kicsit felnőtt, kiderül, az a legjobb játék. Ezen felbuzdulva, miután bemegyünk, tejfölös hidegtortát készítünk. Közösen. A kiskukta élvezettel szórja szét a porcukrot a konyha minden sarkába, kinyalja a tejfölös dobozt, apró ujjacskái fürgén rakosgatják a babapiskótát. Amikor apja megjön a munkából, vidáman újságolja neki, hogy ő ma kapált meg sütött.

– De jó sora van anyádnak, van már segítsége – állapítja meg irigykedve a párom.

– Közlöm veled, hogy holnap meg nagytakarítani fog. Számára úgyis a házimunka a legjobb szórakozás. Legendákat mesél róla, hogyan ültetett kukoricát a nagyanyjával, a másikkal meg hogyan gyúrtak tésztát. Micsoda móka lesz az ablakmosás is – kacsintok a lányomra, ki elégedetten helyesli a tervet.

Kicsit azért szégyellem magam. Amikor az embernek gyermeke születik, nemcsak azt kell megtanulnia, hogyan legyen anya, hanem azt is, hogyan legyen újból gyerek. Legyek őszinte: van még mit tanulnom, hogy méltó társ legyek, amikor elővesszük a játékkockákat meg a babákat. Kay Boyle mondta: „Tökéletes gyermekkorom volt, mert az anyám, ez az apró, vékony csontú, szellemes és művelt asszony mindig pontosan annyi idős volt, mint én.”

Talán még nincs minden veszve. Enikő ugyanis éppen most állt meg az ajtóban kezében a falovacskáival, hogy menjünk lovardásat játszani. Itt a nagy lehetőség: istállószolgának még beválhatok...