Angyal

Hölgylátogatóm érkezett. Alig lépett szobámba, megmutatta új lakkcipőjét, harisnyáját. Én, hogy mulattassam őt, odadobtam kutyámnak egy darab kockacukrot. Ő közben megkívánta a kockacukrot, maga is kért egyet, s azonnal szájába dugta. Közölte, hogy nagyon szereti a kockacukrot, de legjobban szereti a lekváros kenyeret meg a „piros leves”-t (paradicsomleves). Ez a hölgylátogatóm két és fél esztendős.

Arca – a setesuta hajacskájával, óriási kék szemével, be nem fejezett tétova vonásaival – olyan, mint a természet sietve odavetett, művészi vázlata. Körvonalai még határozatlanok, de maga a rajz gyönyörű. Mindig így képzeltem az angyalokat. Régóta nem érintkeztem efféle két és fél éves angyalokkal. Minden mozdulata, észrevétele érdekelt. Sokat tanultam tőle.

Először azt, hogy a lelke – arcocskájával ellentétben már teljesen készen van. Az az ősemberi lélek ez, melyet csak úgy tanulmányozhatnék, ha messze szigetekre utaznék, ahol vad törzsek élnek. Ez a csöpp angyal maga az önzés. Legelső ő, s a holmijai. Utána következik az apja és anyja, s azok holmijai. Ennyi az erkölcse. De van benne bizonyos kezdetleges jóság is.

Dadája, aki elkísérte, megbántotta valamivel. Fölemeltem az asztalon heverő kést, s azt indítványoztam neki – lovagiasan és barátian –, hogy megölöm a dadát. Tiltakozott ellene. A dadát nem szabad megölni. Őt magát se szabad megölni, apát sem, anyát sem, engem sem, még a kutyámat sem. Kérdeztem, hogy akkor kit szabad megölni? Azt felelte, hogy a cigányokat. Kérdeztem, hogy miért szabad a cigányokat megölni? Azt felelte, hogy azért, mert „nem ismeri őket”. Ebben a finom megállapításában már a mai „művelt” emberiség erkölcsét fedeztem föl, amely a gyilkosságot főbenjáró bűnnek tekinti mindaddig, míg egy szűkebb közösség tagjairól van szó, de megbocsáthatónak, sőt erénynek tartja, mihelyt „idegen”-ek az áldozatok, akik más fajtához, más osztályhoz tartoznak, vagyis olyanok, akiket „nem ismerünk”.

Rövid eszmecserénk után enni kezdett. Három almát tettem eléje. Egyiket a jobb kezébe szorította, s úgy majszolta, a másikat baljába fogta, hogy el ne vegyék tőle azalatt, harmadikat ölébe tette, s állandóan feléje sandított. Félt, hogy kifog rajta az étvágy. Szerencsére sikerült bekebelezni mind a hármat. Ekkor könnyülten szuszogott föl.

Bevezettem a fürdőszobába, hogy megmossam kezét. Ott megpillantott egy kis lila szappant. Kijelentette, hogy azt hazaviszi. Neki adtam. De észrevett egy rózsaszín meg egy fehér szappant is. Ragaszkodott ahhoz a szándékához, hogy ezeket is hazaviszi, mert – amint megjegyezte – „neki sok kell”. Méltányoltam szempontjait. Csakhogy nem nyugodott addig, míg papírt nem szereztetett velem, s be nem csomagoltatta, át nem köttette zsineggel. Amíg ezzel foglalatoskodtam, eltűnődtem, miképp is alapozhatnak rajongó emberboldogítók egy társadalmat olyan elméletre, melyből a tulajdonjogot, a birtoklás nagyon emberi ösztönét teljesen kikapcsolják. A kisemberek első mondata: „Add ide.” ... Félek, hogy ez a nagyemberek utolsó mondata is. Játékot kerestem számára. Sajnos, nálam már régóta nincs ilyesmi. Több évtizede kizárólag papírral-tollal játszom, érzésekkel és gondolatokkal. A tükörszekrényben megleltem a gombosfiókot. Tartalmát eléje öntöttem a szőnyegre. Férfi- és női gombok voltak ezek, csontgombok, acélgombok, cérnagombok, gyöngyház gombok. Könyökig dúskált bennük. Egyszerre izgalom fogta el. Fölkelt, arra kért, csomagoljam be a gombokat is, a szappanok mellé, sürgősen haza kell mennie.

Most előszedve minden érvelő képességemet és ékesszólásomat, igyekeztem lelkére beszélni, hogy micsoda kegyetlenség egy költőt és annak családját télvízidőn gombok nélkül hagyni, hiszen gombokra nekünk is szükségünk van, feleségemnek, fiamnak, énnekem, még szegény kutyámnak is. Nagylelkűségére bíztam, hogy döntsön belátása szerint. Csak bámult rám tiszta angyalarcocskájával, rejtélyes, kék szemével. Letelepedett gombjai közé, hoszszan kutakodott, aztán fölemelt egy gombot, melynél nem volt se hitványabb, se kisebb, egy rozsdás, csempe nadrággombot, s átnyújtotta nekem.

Dadájának sugárzó arccal újságolta, hogy adott nekem egy gombot. Arról, hogy kapott is százkilencvenkilencet, hallgatott. Ekkor egyszerre megértettem az emberiség történelmét. Ha az imént a vagyonszerzés ősi folyamatát láttam, kicsinyített, de valószerű formájában, most fény derült arra, micsoda az az önzetlen nemesség, mely megkönyörül az ínségeseken.

Hálásan megköszöntem előkelő kegyességét, aztán megindultan arcon csókoltam ezt a kis, jótékony angyalt. (Forrás: MEK)