Amikor tudtak játszani a gyerekek

Sokkal népszerűbb játék volt, mint napjainkban. Kicsik és nagyok egyaránt bekapcsolódtak a játékba, hiszen minél többen vettek részt, annál érdekesebb volt. Megfelelő teret nyújtott a nyílt utca, a bokros-buckás erdőszélek, füzesek. A játék elején kijelölték, merre, meddig bújhatnak, és kiszámolták, ki legyen az első hunyó. Mókás kiszámolókat használtak. Pl.:

„Egyszer egy erdőbe szarkák verekedtek,

Szarkapapné meghallotta, szúnyoglábát kirántotta,

Bagó ment a doktorí,

Míg a bagó ballagott, szeginy szúnyog meghalott.

Dí, dá, dú, te vagy az a nagyszájú!”

A hunyó egy megadott helyen hunyt, azaz a szemét eltakarva számolt, amíg a többiek elrejtőztek. „Aki bújt, aki nem, megyek!” – kiabálta, miután befejezte a számolást. Ha valakit megtalált, együtt futottak a hunyóhely felé, s aki előbb odaért, kezével érintve a helyet, „leütötte” a másikat: „pitty-parádé paccs...!”, és a megtalált személy nevét kiáltotta. Akit először ütött le a hunyó, az hunyt a következő körben. Ha a hunyó eltávolodott a hunyóhelytől, bármelyik játékos kiugorhatott a rejtekéből és leüthette őt. Ilyenkor mindenképpen ő maradt a hunyó, a játékot újra kezdték, s még jól ki is csúfolták őt az ügyetlenségéért.

A libahívogató

A kisebbek játéka volt. Akkor játszották, ha többen voltak. A játékhoz egy farkasra, egy libapásztorra és egy csapat libára volt szükség. Kiszámolták, ki legyen az első farkas és a libapásztor. A libapásztor és a libák kb. 15 méternyi távolságra álltak egymástól. Köztük egy bokor vagy egy fatörzs mögött rejtőzködött a farkas. A libapásztor hangos szóval hívta a libákat, azok pedig felelgettek:

– Gyertek haza, ludaim!

– Nem megyünk!

– Miért?

– Félünk!

– Mitől?

– Farkastól!

– Hol a farkas?

– A berekbe!

– Mit csinál?

– Mosakodik!

– Mibe törülközik?

– Kiscica farkába!

Az utolsó válasz után a libáknak futniuk kellett a libapásztor felé. A farkas feladata az volt, hogy elkapjon belőlük egyet. Ha ez sikerült, az elkapott gyerek lett a következő farkas, az előző farkasból lett a libapásztor. Ha senkit sem sikerült elkapnia, szégyenkezve visszabújt a rejtekébe, és a következő fordulóban is ő maradt a farkas, ráadásul a libák még jól meg is csipkedték.

A pitykövezés

A fiúk között volt elterjedt. A kb. 1 cm átmérőjű, színes agyaggolyókat kis vászonzacskóban árulták a vásáron. Akkoriban a falusi gyerekek nehezen jutottak hozzá, előfordult, hogy jobb híján, maguk készítette agyaggolyókkal vagy gömbölyű kavicsokkal játszottak. Pitykövezni az utcán és a gyepen egyaránt lehetett. Kb. 1 méter átmérőjű körben kitépdesték a gyomokat, elsimították a földet, a kör közepébe pedig egy tenyérnyi gödröt vájtak. A játékosok azonos számú golyót adtak a kezdéshez. Egyikük marokra fogta, és egy mozdulattal a megtisztított helyre szórta. 15-20 golyóval kezdtek. Körülülték a területet, és egymás után próbálkozhattak a golyók begurításával a gödörbe. Meggörbített mutatóujját egy golyó mögött a földre helyezve mindenki bökhetett egy pitykövet a gödör felé. Ha sikerült beletalálnia, a játékos kimarkolhatta az addig begurított golyókat, vagy még egyszer guríthatott, de ha elvétette, nem kapta meg a gödör tartalmát, a gurítást pedig a következő játékos folytatta. Ha valaki ügyes volt, egyszerre két golyót is a gödörbe pöckölhetett. Az első forduló akkor ért véget, ha a pitykövek elfogytak a földről. A második fordulót is az egyenlő számban beadott golyókkal kezdték. A harmadik fordulóra már nem maradt mindenkinek pityköve, ők már csak nézői lehettek a további játéknak.

A pilickézés

A nagyobb gyerekek, serdülő korúak egyik kedvenc játéka volt. Egy ütő és egy pilicke (labdának is nevezték) kellett hozzá. Ütőnek megfelelt egy jól marokra fogható bot, pilickét pedig faragni kellett egy kb. 15-20 cm hosszú, 4-5 cm vastag henger alakú fadarabot a két végén kihegyeztek. Ökölnyi gödröt vájtak a földbe, akkorát, hogy a mélyedésbe helyezett labda hegye kiérjen belőle. Egymás után üthettek a bottal a pilicke hegyére. A jó ütés az volt, amitől a labda egy kicsit felrepült. Ekkor gyorsan el kellett találni a levegőben a bottal, erősen beleütni, hogy minél messzebbre repüljön. Ha ez sikerült, megszámolták, hány „lábnyira” repült a pilicke a gödörtől. (Egyik lábukat szorosan a másik elé rakva lépdeltek – így mérték a lábhosszakat.)

Egy ilyen sikeres ütés után a játékos még egyet üthetett a földön fekvő fadarab egyik kihegyezett végére, s ha megint sikerült a levegőbe ugratnia, és botjával beleütnie, a második lábszámolás következett, s a játékos megint a labda után mehetett, és megint próbálkozhatott. Amikor elvétette az ütést, visszahelyezték a pilickét a mélyedésbe, és próbálkozhatott a második játékos. Több fordulót is játszottak, így egy-egy játékos többször is sorra kerülhetett. Végül összeszámolták, hogy az összes fordulóban együttvéve melyikük érte el a legjobb eredményt.