Államszervező harcok: a tehetség és az államférfiúi nagyság diadala

Emiatt ő azt állítja, az államszervező harcok sikere mögött leginkább István államférfiúi nagysága állt, amivel ma is utolérhetetlen mintaképnek számít a magyar politikai és közgondolkodásban.

Szent István király uralkodását végigkísérte a hatalma megszilárdítására irányuló törekvése. E harcok közül a legfontosabb a Koppány elleni volt, amely ugyanakkor nem tartozik az államszervező harcok sorába, hiszen a dinasztián belüli trónviszálynak tekinthető. A csatáról mennyit tud a történettudomány?

Keveset. Az időpontot illetően közmegegyezés van a kutatók között, a forrásaink ugyanis azt írják, hogy Koppány igényt tartott a megüresedett fejedelmi székre Géza halála után, és mivel ez 997-ben történt, a csatára is akkor kerülhetett sor. Biztosnak tűnő ismeretnek számít még, hogy az ütközet Veszprém környékén zajlott le, és arról is tudomásunk van, hogy István oldalán német lovagok is harcoltak, akik a bajor Gizellával kötött házasságának köszönhetően érkeztek Magyarországra. Ebből a töredékes ismerethalmazból nyilvánvalónak tűnik, hogy Koppány valamilyen módon az Árpád-ház tagja lehetett, azonban nem tudjuk beilleszteni a dinasztia leszármazási rendjébe. Ismerjük apját, Tar Szeréndet, akinek esetében a „tar” melléknév arra utalhat, hogy pogány szokás szerint kopaszra borotválta a fejének legalább a tetejét, tehát valószínű, hogy pogány volt. Koppánnyal kapcsolatban felmerült, hogy talán a bizánci kereszténység híve lehetett, de ezt nem támasztja alá semmi. A történetnek van egy gyakran tárgyalt, de megnyugtatóan nem megoldott része is, tudnillik van olyan forrásunk, amely azt írja: Koppány vérfertőző házassággal magának követelte Géza özvegyét, Saroltot, azaz István anyját is. A közkeletű magyarázat szerint ez a levirátus sztyeppei szokására utal, aminek lényege, hogy a meghalt családfő helyébe lépő új családfő az elhunyt özvegyét is feleségül veszi, ezzel is biztosítva a hatalom folytonosságát. Ez egy elképzelhető forgatókönyv, de nem tudunk erről semmi biztosat. Ahogy említette, a csata nem sorolható az államszervező harcok sorába, hiszen tisztán dinasztikus, az uralkodó családon belüli konfliktus volt. Koppányt egyrészt somogyi vezérnek mondják forrásaink, a késő középkorban viszont Zalát is vele együtt emlegetik. Ez azért érdekes, mert Szent István korának kútfői közül az egyikben szerepel Kolon vármegye, ami minden jel szerint éppen a zalai és somogyi területet foglalta magában. Erről tudjuk, hogy már Tar Szerénd is birtokolta. Így egyfajta dinasztikus osztozkodásra gondolhatunk, hogy tudniillik az Árpádok – Géza vagy talán apja, Taksony idejében – megosztoztak a rokonság uralma alatt álló területeken. Azt ugyanakkor, hogy Koppány valamiféle törzsi szabadság érdekében lépett volna fel a kereszténységet és a nyugati modellt erőltető Istvánnal szemben, az égvilágon semmi nem támasztja alá.

A legyőzött, megölt Koppány testrészeit az esztergomi, a győri, a veszprémi és a gyulafehérvári vár kapujára tűzték ki. Miért éppen oda?

Az első három a Dunántúl fontos települése volt már akkoriban is. Esztergom mai fogalmaink szerint az uralkodó székvárosa lehetett, ahol István így is bizonyíthatta, hogy sikerrel vívta meg a csatát. Veszprém nemcsak közel volt, de talán az első magyar püspökség székhelye is. Győr választása némiképp rejtély. Van olyan elképzelés, amely szerint abban a rövid időszakban, amikor Géza még élt, István viszont már felnőtt volt, Győrt kaphatta meg apjától egyfajta hercegi apanázsként. Erről sajnos nem lehet hitelt érdemlően nyilatkozni, mindenesetre tény, hogy utóbb Győr püspöki székhely lett, tehát jelentős településnek számított. Gyulafehérvár kapcsán pedig érdemes megemlíteni, hogy Sarolt az erdélyi törzsfő, Gyula lánya volt. Itt van jelentősége annak, hogy Koppány nemcsak a hatalomra, hanem rá is igényt tartott. Adódik a magyarázat, miért került a távoli Erdélybe Koppány negyedik testrésze: István így akarta demonstrálni ott is, hogy ura a helyzetnek.

A trónviszályt közvetlenül az okozta, hogy Géza fejedelem ugyan Istvánt jelölte meg utódául, ami az előkelők többsége elfogadott, Koppány azonban nem?

Az Árpád-ház történetében folyamatosan problémákat okozott, hogy nem volt a dinasztián belül általánosan elfogadott, minden helyzetre érvényes öröklési rend. Van egy olyan elképzelés, miszerint eredetileg az volt a szabály, hogy Árpád négy fiának utódai egymást váltva kerülnek a fejedelmi székbe. Elképzelhető, hogy a feltételezett, Somogyot és Zalát érintő osztozkodás annak az ágnak kárpótlása lehetett, mely sorra került volna, ha Taksony nem sajátítja ki a maga ágának a fejedelmi hatalmat. Ekkortól egyenes ági öröklési rendet látunk megvalósulni, amivel Koppány nem értett egyet. Egyébként az, hogy az uralkodó maga jelölte ki az utódát, és elismertette azokkal az előkelőkkel, akiknek szava lehetett ilyen kérdésekben, szokásos eljárás volt a középkorban. Persze az sem számított ritkának, hogy valaki ebbe nem nyugodott bele, és fegyveres konfliktusra került sor. 

Van olyan forrás, ami azt állítja erről a csatáról, hogy németek és magyarok küzdöttek egymással. Erről miként vélekedik a történettudomány?

Erős túlzás ez a megállapítás. István egyik oklevele említi ezt, és csak annyiban helytálló, hogy seregében valóban ott harcoltak azok a német lovagok, akik beköltöztek az országba. A külső szemlélő számára persze szembetűnő különbség lehetett, hogy István oldalán nyugati fegyveresek is harcoltak, míg Koppányén nem.

Arra nyilvánvalóan nincs adatunk, hogy a két seregben hányan harcolhattak, de mégis: mi lehetett a realis nagyságrend?

A középkori hadseregek létszámáról csak nagyon-nagyon óvatosan lehet nyilatkozni, mert ha vannak is erről források, azokban hihetetlenül nagy számok szerepelnek. Ezek persze nyilván úgy értendők, hogy „sokan” voltak a seregben. De mi számított soknak? Úgy vélem, mindkét oldalon néhány száz fő már nagy seregnek számított, azaz nem valamiféle gigantikus méretű csatára kell gondolni, amiben sok ezren vettek részt.

A Koppány felett aratott győzelmével István tényleges uralma mely országrészekre terjedhetett ki?

Ez a korai magyar történelem rendkívül vitatott kérdése. Lényegében arról van szó, mit gondolunk arról: István az örököse volt egy Kárpát-medencére kiterjedő fejedelmi hatalomnak, vagy megteremtette azt? Van olyan bizánci forrás, amely magyar törzseket említ, és fel is sorolja azokat. A honfoglalásra vonatkozó későbbi, de bizonyára magyar hagyományokat őrző forrásokból hét vezérről is tudunk, és ugyancsak ismert, hogy a magyarok politikai szervezetét hétmagyarnak nevezték. A törzsnevek – Tarján, Jenő, Kér, Keszi, Nyék, Megyer, Kürtgyarmat – a magyar helynévanyagban is nyomot hagytak, körülbelül háromszáz település viseli valamelyiket a Kárpát-medencében. Azt ugyanakkor nem tudjuk, hogy a magyarok honfoglaláskori megtelepedése a törzsek rendjében történt-e, magyarán egy törzs megszállt egy területet, egy másik egy másikat és így tovább. A helynevek elhelyezkedéséből sem lehet rekonstruálni törzsi alapú megtelepedési területeket. Több történész ezért arra gyanakszik, hogy a törzsek a honfoglalás idején és főként a 10. század végén már csak a régmúlt homályos emlékei voltak, gyakorlati jelentőséggel nem bírtak. Ezt támaszthatja alá, hogy a régészeti hagyatékban nem figyelhetők meg törzsi különállásra utaló jelek. Ebből következhet, hogy az Árpádok már a 10. század során az egész Kárpát-medencére kiterjedő hatalmat gyakoroltak, legfeljebb időről időre voltak olyanok, akik lázadtak ez ellen. Másfelől azonban mégiscsak vannak jelei annak, a törzsek létező intézmények voltak ebben az időszakban, egyszerűen azért, mert több hatalmi centrumot figyelhetünk meg. Ezek egyike volt az Árpádok uralmi területe, amellyel kapcsolatban erős érvek szólnak amellett, hogy eredetileg az Északkelet-Dunántúlra és a Duna-Tisza közére terjedhetett ki, súlypontjában a mai Budapest környékével. Más részeken pedig más nagy hatalmú magyar vezérek telepedtek meg, akiket én hajlamos vagyok törzsfőknek gondolni, az általuk vezetetteket pedig egy törzsnek tekinteni. Az Árpádok 997-re területüket kiterjesztették az egész Dunántúlra és a Felvidék nyugati részére, ami magyarázható talán azzal, hogy a 955. évi Lech-mezei, más néven augsburgi csatában elszenvedett vereség következtében meggyengült törzsek területeit bekebelezték. Erre vannak utalások a magyar forrásokban, amelyekből tudjuk, hogy Géza sokat harcolt az övéivel, tehát a magyarokkal, akik nem fogadták el hatalmát. Az is bizonyos azonban, hogy amikor István 997-ben győzött Koppány ellen, voltak más uralmi centrumok is a Kárpát-medencében, és semmi jele annak, hogy elismerték volna az Árpádok főségét. Az egyik ilyen Erdély volt. A források erről egybehangzóan azt írják, hogy István 1003-ban hadjáratot vezetett anyja testvére, Gyula ellenében, legyőzte, területét országához csatolta, őt és családját pedig fogságba vetette. Az Erdélyben országló Gyuláról és a szintén Gyula néven emlegetett elődeiről vannak ismereteink, amelyekből az Árpádokéhoz hasonló történet rajzolódik ki. Az Árpádok a tőlük nyugatra lévő nagyhatalommal, a Német-római Birodalommal kerestek kapcsolatot, és onnan hívtak térítőket, míg Gyula a bizánci császárral tárgyalt Konstantinápolyban, megkeresztelkedett, és térítőket vitt magával Erdélybe. Ennek a párhuzamos fejlődésnek vetett véget 1003-ban István. Találunk más területeket is, amelyekről tudjuk, hogy ott nem István gyakorolta a hatalmat. Ilyen volt a Maros, a Tisza, az Al-Duna és az erdélyi hegyek alkotta négyszög, ahol Ajtony uralkodott. Ő is megkeresztelkedett – a bulgáriai Vidinben –, azonban  továbbra is több feleséget tartott, ami alapján ítélve hite nem állt szilárd alapokon, de mégis monostort létesített görög szerzetesek számára uradalmi központjában, Marosvárott, a későbbi Csanádon. A fejlődési párhuzam itt is szembetűnő. István őt is fegyverrel verte le, 1028 táján.

Ezzel kapcsolatban 1008-as évszám is olvasható több helyütt.

Sőt, más dátumok is felmerültek. Az 1028-as időpont mellett szól, hogy biztosan tudjuk, az első csanádi püspököt, a későbbi vértanú Gellértet 1030-ban szentelték fel. Nehezen lenne megmagyarázható, István miért várt volna évtizedeket azzal, hogy Ajtony területén püspökséget alapítson. Így ő lehetett az utolsó, akivel a királynak meg kellett küzdenie. Ezzel lezárult az államszervezés harcokkal tarkított szakasza, és megvalósult István régi programja, hogy a Kárpát-medence egészére kiterjessze hatalmát. Voltak ugyanakkor olyanok is, akik nem helyezkedtek fegyveresen szembe Istvánnal, hanem önként vagy fenyegetés hatására elfogadták őt uralkodójuknak, például a kabarok, akik még a honfoglalás előtt szakadtak ki a Kazár Birodalomból, és csatlakoztak a magyarokhoz. Vezetőik, az országnak később királyt is adó Abák meghódoltak Istvánnak. Talán ugyanígy kerülhetett sor a Tiszántúl középső részére gondolt törzs integrálására is. Végezetül van még egy mozzanat. Forrásaink emlegetnek bizonyos fekete magyarokat, ami az egyik nagy rejtélye a korai magyar történelemnek. Nem tudjuk, kik voltak ők, de azt igen, hogy Magyarország déli részén élhettek, azaz a Duna–Tisza köze déli felén, a későbbi Bács és Bodrog megye területén, esetleg a Dunántúl délkeleti sarkában, Baranya vidékén. István 1008 körül keményen fellépett velük szemben, de nem azért, mert nem fogadták el az uralmát, hanem mert ellenszegültek a keresztény térítésnek. A forrásokban később soha nem kerülnek elő. Emellett lehettek más törzsek is, akik önként vagy fenyegetés hatására meghódoltak, esetleg harcban szenvedtek vereséget, csak erről nem maradtak fenn adatok, hiszen hét – a kabarokkal együtt nyolc – törzs volt.

Mi volt a jelentősége István győzelmeinek?

Egyrészt az ország egyesítésével eldőlt, hogy a nyugati és a keleti kereszténység határa a Kárpát-medence keleti és déli határaira került, ahol aztán nagyjából ezer éven át meg is maradt. Ennek világtörténelmi jelentősége elvitathatatlan. Emellett hadd említsek egy másik gondolatot, amit egy régész kollégám vetett fel. Mi történik, ha István vereséget szenved Gyulától vagy Ajtonytól? Akkor elindulhatott volna egy olyan fejlődés, mint amilyen a két legnagyobb, egymáshoz közel álló délszláv nép, a horvátok és a szerbek között, ahol az egyik latin, nyugati, a másik bizánci, keleti orientációjú. Valamennyien tudjuk, ebből milyen konfliktusok alakultak ki. A Kárpát-medencében is elképzelhető lett volna, hogy lesz egy Kelet-Magyarország vagy akár csak Erdély, ami Bizáncból vesz át mintákat, és egy Nyugat-Magyarország, ami pedig inkább Nyugat-Európát követi. István sikere azonban ezt mind a kitalált történelem körébe utalja, de ezek a lehetőségek 1003-ban, amikor István és Gyula, vagy 1028-ban, amikor István és Ajtony csapatai álltak egymással szemben, még léteztek.

István király győzelmeinek legfőbb okát az jelentette, hogy oldalán német nehézlovasság is harcolt?

Ez nyilvánvalóan számított, de a kalandozások története azt mutatja, hogy az ilyen típusú harcmodor ellen a magyar hadviselés nem volt esélytelen. Ugyanakkor más helyzetet teremtett, hogy István seregében is küzdöttek ugyanilyen sztyeppei módon nevelkedett harcosok, akiket nem volt olyan könnyű lépre csalni, mint a magyar lovassággal először találkozó nyugatiakat. Érdemes ugyanakkor azt is megfontolni, hogy István azon magyar hadvezérek közé tartozik, aki nemhogy háborút, de csatát sem vesztett. Ez kétségkívül katonai tehetségre vall, ami egyébként az Árpádok dinasztiájában mindvégig megfigyelhető, ritka kivételektől eltekintve. Ha esetleg nem ő vezette személyesen a hadait, akkor pedig olyan személyt nevezett ki a sereg vezérének, aki megfelelt a hozzá fűzött bizalomnak. Márpedig az uralkodás művészetéhez az is hozzátartozik, hogy a megfelelő embert kell a megfelelő helyre állítani, aki az uralkodó által kitűzött célokat eléri. Úgyhogy a fő ok leginkább István államférfiúi nagysága lehetett, amivel ma is utolérhetetlen mintaképnek számít a magyar politikai és közgondolkodásban. Másrészt jól látható, hogy az Istvánnal szemben álló politikai erők nem szövetkeztek egymással, így egyenként tudta őket legyőzni. Ez alakulhatott véletlenszerűen, de lehetett az István tehetségét dicsérő megosztó politika következménye is. Bármerre indulunk el, mindenhol Istvánt látjuk, aki rendkívül tehetséges, céltudatos és sikeres uralkodó volt, ami – tekintve, hogy a magyar történelem sorsdöntő időszakáról van szó – elég nagy szerencse, nem?