Állami takarékoskodás

Olvasom a Szociális Biztosító tájékoztatóját, miszerint másfél év alatt mintegy kilencezer rokkantsági nyugdíjat vontak meg az állampolgároktól. Ez igen! Átértékelik az egészségi állapotot, szigorítanak. Nem nyafogni, nem betegeskedni, sicc, dolgozni!

Ha nem tetszik, lehet fellebbezni. De minek? Egy előre eldöntött határozattal szemben nincs esély. Tudom, mivel tapasztaltam. Végigjárva a tortúrát, megfogadtam, még egyszer nem teszem ki személyemet ilyen megalázó alárendeltségnek. De mit ad Isten, most is hasonló cipő szorítja a lábam. A maradék rokkantságom is veszélybe került. Leszögezem, ilyen kedvesen, emberségesen már régen fogadott orvos, mint a mostani felülvizsgálaton. Tudatta velem, tisztában van azzal, hogy a halál torkából visszatérve az egészségi problémáim az életem végéig elkísérnek, de erre a betegségre az új törvény alapján nem jár annyi százalék, hogy a részleges rokkantsági nyugdíjra jogosult legyek, hacsak nincs más betegségem is. Hja, meg a törvény szerint hogy nézne ki az, hogy valakit, aki némi túlsúllyal rendelkezik, csak úgy simán rokkantnak nyilvánítsanak. Ez nem az orvos kitalációja, hanem a törvény megalkotójáé! Elmerengtem, s szidtam magam – látod, látod, miért híztál meg, ez mínusz pár százalék, kész ráfizetés! Utána pedig védelmi állásba helyezkedtem: – Hát tehetek én róla, hogy a fél tucat műtét és kezelés hatására a fürdővizem szintje a beszállás hatására majdnem a duplájára emelkedik? Ilyen törvényt csak az alkothatott, aki még soha nem esett át súlyos betegségen, műtéteken, kezeléseken. Most azt írják a rovásomra, hogy „jól nézek ki”, a betegségem idején pedig a számtalan „uram-atyámat” voltam kénytelen elviselni amiatt, hogy nézek ki mínusz több mint két tucattal.

Két hetem van arra, hogy alávessem magam újabb kivizsgálásnak, s reménykedem, járok némi sikerrel. Mert, ugye, a remény az utolsó, ami elhagyja az embert. S ha nem sikerül? Fájó szívvel, de beletörődöm, nem egyedül vagyok ezzel a problémával. Nem irigylem azoktól a rokkantsági nyugdíjat, akik komoly betegség nélkül, némi segédlettel élvezik, s mellette látástól vakulásig dolgozhatnak, mivel a törvény engedélyezi. Legyen nekik, nem érdekel. De az már igen, hogy a kimutatható, valós betegséggel együtt élő személyt ne ítéljék arra, hogy a hajtás, fizikai-szellemi megterheltség újra legyőzze a szervezetét.

Örülök, hogy takarékos az ország, de annak még jobban örülnék, ha ezt nem az én és sorstársaim kárára cselekednék.