Alkotmány nélkül nem megy

Brüsszel. Az unió legégetőbb problémája az európai alkotmány sorsa. Ettől függenek a legfontosabb megoldásra váró feladatok, a jobb működéshez szükséges intézményi-szervezeti reform, a döntéshozatal megkönnyítése és a további bővítés is.

Angela Merkel német kancellár a soros EU-elnökség kiemelt feladatának nevezte a holland és francia népszavazás óta jégre tett alkotmány újjáélesztését. Az EU tagállamai és vezetőik azonban szekértáborokba tömörültek, a frontvonal a szerződést pártoló, illetve ellenző kormányok között húzódik. Az utóbbi, magukat pragmatikusnak nevező tábor tagjai (Csehország, Lengyelország, Hollandia, Franciaország, Nagy-Britannia) tömörebb szöveget akarnak, amelybe átmentenék az elvetett dokumentum néhány kulcsfontosságú elemét. Ezek közé tartozna a súlyozott szavazati jogok módosítása, az Európai Parlament szerepének erősítése, a külpolitikai mozgástér szélesítése és a soros EU-elnökség időtartamának öt évre történő meghosszabbítása.

A másik oldal (lényegében az összes fennmaradó tagállam) viszont ragaszkodik az egyre bővülő és mélyülő unió eszméjéhez (az amerikai sajtó szóhasználatával: álmához). Ők azok, akik rendre lándzsát törnek újabb tagok fölvétele mellett, holott egyre világosabban látszik: a létszám növekedésével tovább csökken annak az esélye, hogy a tagállamok a döntésre váró kérdésekben egyetértésre tudjanak jutni. Túl sok partikuláris érdek és/vagy történelmi sérelem rejtőzik a nemzeti „szekrényekben”. Jó példa volt erre, amikor Varsó hónapokon át megakadályozta az EU és Moszkva új partnerségi megállapodásának elfogadását. Az ilyen látványos akciók miatt a renitensek véleménye nagyobb hangerővel érvényesül a médiában. Ezért is gyűltek össze január végén Madridban az alkotmány barátai, vagyis annak a 20 államnak a képviselői, amelyek már ratifikálták a vaskos dokumentumot. (Közülük csak ĺrország és Portugália bocsátotta népszavazásra a szöveget, a többiek a biztosabb utat, a parlamenti jóváhagyást választották.) A résztvevők egyetértettek abban, hogy ragaszkodni fognak az alkotmánytervezet lényegéhez és kiegyensúlyozott voltához. Egyúttal úgy vélték: az átdolgozandó szövegnek jobban tekintetbe kell vennie a polgárok aggodalmait és elvárásait.

A renitensek viszont soha nem titkolták: legjobb esetben is csak egy minimálisra szabott alkotmányt lennének hajlandók elfogadni. Hevesen elleneznek mindent, ami újabb felségjogok átruházását jelentené Brüsszelre. Nem mondanak eleve nemet az uniós együttműködés elmélyítésére, ám úgy vélik: ezt minden konkrét esetben új tárgyalásoknak és a tagállamok szuverén döntésének kell megelőznie. Habár ebben a táborban nemcsak konzervatív színezetű kormányok találhatók (lásd Londont), az európai törésvonal a szocialisták és a piacgazdasági hívők között is húzódik. Például Franciaországban, a konzervatív jelölt, Nicolas Sarkozy is a minimális alkotmány szószólója. Érvelése szerint csak egy ilyen dokumentum esetén érhetné be Párizs azzal, hogy a nemzetgyűlésre bízza a jóváhagyást. Egy testesebb dokumentum esetén elkerülhetetlen volna az újabb népszavazás, ezt Sarkozy mindenképpen szeretné megúszni – a 2005-ös kudarc ismeretében nem alaptalanul. Londonban Tony Blair is pontosan tudja, az eredeti alkotmányt soha nem volna képes elfogadtatni (és az utódja sem) az amúgy is euroszkeptikus és a liberalizált piacban minden más nemzetnél jobban hívő brit lakossággal.

Hat évvel ezelőtt az európai államférfiak még talán hittek a demokratikus megújulásban. Ma viszont alig várják, hogy visszatérhessenek a csöndes alkuk gyakorlatához. A Newsweeknek pár hete egy német politikus kijelentette: „A demokratikus unió soha nem fog valóra válni. Mégpedig azért, mert a kormányok nem akarják.” (mti, ú)