Bevallom, ha karácsony táján azt láttam a tévében, hogyan vacsoráztatják meg a hajléktalanokat, ajándékot visznek a szegényeknek, mindig megjelent a kétség, vajon nekik jelent-e az ünnep valami mást, valami többet, mint a megszaporodó adományokat. Minden korábbi előítéletemet átírta az advent második hetében a rozsnyói egyházi hajléktalanszállón tett látogatásom, és különösen az járult hozzá, amit csupaszív vezetőjétől, Katona Ilonától hallottam.
A katolikus egyházmegyei karitász székhelyén dobozhegyek között vár a segélyközpont vezetője, ezeket mind a németországi Samaritan Pursel segélyszervezettől kapták. Minden ajándékdobozt egy-egy család küld a szlovákiai elesetteknek, megjelölve, milyen korú gyermeknek és fiúnak vagy lánynak szánja. „Sok családban ez az egyetlen karácsonyi ajándék, ami a gyerekeknek jut” – mondja Katona Ilona. Nemcsak rászoruló családokkal, de a gondozószolgálat keretében magányos idős emberekkel és hajléktalanokkal is foglalkozik. Az épület, amelyben találkozunk, krízisközpontként és hajléktalanszállóként működik. A krízisközpont megnevezés, főleg a nyitrai buszbaleset és az eperjesi gázrobbanás kapcsán sokaknak tragédiákat juttat eszébe. De vannak, akik folyamatosan krízishelyzetben élnek, mert nincs mit enniük, nem tudnak mivel fűteni, nem telik ruhára, tanszerre.
„Négyszázötven rászoruló családot segítünk Rozsnyón és környékén, közülük mintegy százharmincnak hetente viszünk élelmiszercsomagot, főleg pékárut, zöldséget, gyümölcsöt. Többen is igényelnék, de sajnos nem kapunk többet az üzletláncoktól. Ruhaneműt is sokan kérnek, de azt tapasztaltuk, ha ingyen adjuk, zsákszámra viszik és eldobják. Most 20 centet kérünk minden darabért, így legalább kiválogatják, mire van valóban szükségük.”
Aki nem tud otthon mosni, tisztálkodni, az a segélyközpontban ezt is megteheti, akkor is csak 50 centet kérnek tőle, ha nem visz mosóport, vagy ha nem hajléktalan. Emellett lelki támasszal, tanácsadással is szolgálnak az elesetteknek a központ munkatársai, és ez a munkájuk legnehezebb része. „Az adósságok rendezésétől a betegellátáson, alkoholelvonón, pszichiátriai és egyéb gyógykezelések intézésén keresztül a segélyek kérvényezéséig minden hivatalos ügyben hozzánk fordulhatnak. Sokan azt gondolják, majd mindent megoldunk helyettük, és komoly erőfeszítésünkbe kerül meggyőzni őket, hogy valamit nekik is tenniük kell. Sajnos, ezeket az embereket az egészségügyi intézmények is szeretik lerázni, azt mondják, ők nem szociális intézmény, de tőlünk elvárják, hogy egészségügyi intézmény is legyünk. Az alapellátást követően ide küldik a betegeket, hogy adjuk be a gyógyszert, kötözzük a sebeiket. Megtesszük, mert az emberség ezt diktálja, volt, akit már el is temettünk, mert nem volt kinek” – mondja Katona Ilona, hozzátéve, hogy segíteni sem könnyű, mert vannak, akiknek a büszkesége nem engedi, hogy elfogadják, ne adj’ isten, kérjék.
„Ez abból a szempontból jó, hogy még van bennük tartás, igyekeznek magukról gondoskodni, de a túlzott szégyenlősség oda is vezethet, hogy nem tudunk segíteni olyankor, amikor még megállítható a végleges lecsúszás. Aztán itt van a másik véglet, azok, akik mindent akarnak, mert jár nekik. Őket arra kell megtanítani, hogy csak azt kérjék, amire tényleg szükségük van, de ez nem egyszerű, mert a rászorulók között kialakult egy réteg, amelyik úgy véli, hogy minden segítségre jogosult, és semmit nem kell tennie a helyzete javulásáért.
Katona Ilona szerint nem lehet megmondani, hány év mélyszegénység vagy hajléktalan lét után már lehetetlen a visszatérés a normális életbe. „Ez nagyon egyedi.Van, akinek évekig segítünk, már-már azt hisszük, túl van a nehezén, aztán megint visszazuhan. Van itt minden, alkolholfüggőség, szipuzás, játékfüggőség, sokan odáig jutottak, hogy már a munkanélküli- vagy a szociális segélyt sem képesek kérvényezni. Őket a legnehezebb meggyőzni, hogy változtassanak, mert már megszokták, hogy nincs semmi kötelezettségük és felelősségük. Igaz, hogy éhesek, koszosak, fáznak, de szabadok, és már nem is akarják betartani a társadalmi szabályokat. Csak akkor eszmélnek rá, milyen komoly bajban vannak, amikor például egy fagyás miatti lábamputálást követően kiteszik őket a kórházból, és nem jogosultak utókezelésre. A rendezetlen tartozásaik egyre halmozódnak, aztán jön a végrehajtó, majd az utca. Sajnos, gyakran kerülnek ilyen helyzetbe olyan családok is, ahol megbetegszik a családfenntartó, és elveszik az egyetlen jövedelem. Ilyenkor kölcsönnel próbálják megoldani a helyzetüket, de ha ezt nem tudják törleszteni, még mélyebbre zuhannak.”
Szerencsére akadnak jó példák is, vannak családok, amelyeknek sikerül visszakapaszkodniuk. „Volt itt egy egyedülálló nyugdíjas férfi, aki erősen ivott, miután meghalt az anyja. A testvére nem adta fel, elintézte neki az elvonót, a szociális lakást, és harmadik éve tartja magát. Van olyan családunk is, amelyet a tartozások húztak le, és miután az apának sikerült munkát találni, képesek fenntartani magukat. De sokkal többen vannak, akik már nem tudnak és nem is akarnak magukért tenni. Ezért mindig elmondom, hogy a segítség sem jár alanyi jogon, ki kell érdemelni igyekezettel, hogy tisztességes, önmagához méltó ember maradjon, aki kapja.”
Azok a rozsnyói rászoruló családok, amelyek megbecsülik a segítséget és igyekeznek talpon maradni, karácsony előtt a Don Bosco Alapítvány támogatásával nagyobb értékű háztartási eszközt – mosógépet, tévékészüléket, hűtőszekrényt – is kaphatnak. Ilyenkor jönnek a többiek, hogy ők miért nem, de azt kell nekik mondani, hogy a nagyot csak az érdemli, aki a kicsit megbecsüli. „Sokan a szemembe nevetnek, hogy bolondok lennének dolgozni, hiszen több szociális segélyt kapnak, mint amennyi a minimálbér. Ilyenkor csak annyit mondok nekik, hogy ha én nem dolgoznék, és nem adóznék, nem kaphatnák azt a szociális segélyt. Sajnos, felnőtt egy generáció, amely a jogainak nagyon tudatában van, de a kötelességeiről hallani sem akar. Az ötvenen felüli korosztály, amelyik még megtanult egy szakmát, iparkodik és a gyerekeit is viszi magával. A többiek, akik soha nem látták, hogy munkával kell megkeresni a napi betevőre valót, nehezen tudatosítják, hogy nekik is tenniük kell a boldogulásukért. A tapasztalat azt mondatja velem, hogy aki a családjában nem látott példát arra, hogyan kell élni, dolgozni, a gyerekekkel törődni, az később nehezen tanítható meg.”
A rozsnyói hajléktalanok között most 18 éves a legfiatalabb és 76 éves a legidősebb. Több a nyugdíjas, akik miután megözvegyültek, egyedül maradtak, kevés pénzüket gyógyszerre vagy alkoholra költötték, és nem tudták fizetni a rezsiköltséget. Az, hogy ki kerülhet ilyen helyzetbe, nem függ műveltségtől, társadalmi osztálytól, sokszor még családi háttértől sem. „Van köztük értelmiségi, mérnök, vállalkozó is. Valamennyien nehezen tudják elfogadni, hogy ide kerültek, és nem látják a saját felelősségüket. Úgy vélik, hogy ezt a helyzet hozta, ők nem tehettek semmit, és most sem tehetnek.”
2010-ben kb. harminc hajléktalan volt Rozsnyón, közülük négy-öt roma. Ma harmincheten férnek el a melegedőben, tizenketten az éjszakai szálláson, ennek a négyötöde roma. Ami azt jelenti, hogy már az összetartó, roma közösségben sem fogadják be a családok az elesetteket. Katona Ilona szerint már ők is annyira elanyagiasodtak, hogy aki nem fizet, azt kilökik. „A másik elgondolkodtató dolog, hogy 2010-ben Rozsnyón mindössze két hajléktalan nő volt, ma tizenhatan vannak. Mind erőszakos kapcsolatok, válások áldozatai. Gyakran előfordul, hogy ha a gyerekek az apát választják, és a lakás az apa nevén van, az anya az utcára kerül. Lakik nálunk is ilyen négygyermekes anya, és nagyon becsülöm érte, hogy a szociális segélyéből fizeti a gyermektartást és látogatja a gyermekeit. De volt itt idős asszony is, akinek a feje fölül a lánya adta el a lakását, ő az utcára került, és mi helyeztük el őt nyugdíjas otthonban. Ez nem happy end, mert közben van egy időszak, amikor az idős embernek szembesülnie kell azzal, hogy egy élet munkája után hová jutott, és összetörik a lelke. Azt látom, hogy baj van az emberekkel – a nagy katasztrófák még megijesztik őket, kihozzák belőlük a jót, de a hétköznapokban közömbösek, sőt, irigyek. Pedig a mi gyermekeink úgy fognak velünk bánni, ahogy mi bánunk az elesettekkel és öregekkel.”
A bajban lévő emberek ritkán keresnek segítséget akkor, amikor még ütemezni lehet az adósság törlesztését, megmenteni a házat, gyógyítani a betegséget. A legtöbb esetben csak a szociális segély és a hajléktalanszálló marad. Ez sem egyszerű dolog, a rászorulók gyakran agresszívek, már rég nem érvényes az a szabály, hogy aki segít nekik, azt tisztelik és megvédik. „Sokan nem akarják megérteni, hogy nem lehet ide jönni részegen, és ha már itt vannak, nem szabad veszekedni, verekedni. Nyolcvan százalékuk iszik, a többiek pszichiátriai betegségekkel küzdenek, de tévedés volna azt hinni, hogy ezeknek az embereknek minden mindegy. Sokan úgy törődnek magukkal, hogy senki nem mondaná meg, az utcán élnek. Az egyiktől kérdeztem is, hogyan lehet, hogy a zoknija mindig olyan hófehér, azt mondta, a Sajóban mossa. Én inkább arra gyanakszom, hogy mindig tiszta zoknit lop, de ez is arról szól, hogy fontos neki, hogyan néz ki, és lehet hatni rá. Akire nem lehet, akinek csak az a fontos, hogy ihasson, vagy megkapja a gyógyszereit, az nem marad itt.”
A rozsnyói hajléktalanszállón baba még nem született, de volt már olyan lakó, aki onnan ment a szülészetre, mert terhesen az agresszív párjától menekült. „A szülés után a párja hazavitte, de egy hideg garázsban laktak. Szerencsére az anyának volt annyi esze, hogy telefonált a kórházba, a babát visszavitték és örökbe adták. Ennek a nőnek pszichés problémái voltak, falcolta (vagdosta) magát, de elintéztük neki a gyógykezelést, utána a szülei visszafogadták, és két gyerekére is fizeti a gyerektartást. Ez nagy dolog, mert már az ő szülei is intézetből kerültek ki, nem volt kitől megtanulniuk, mit jelent a családi összetartás. Mégis harminc éve együtt vannak, mindent megtesznek, hogy tető legyen a fejük felett, most a beteg lányukat is elfogadták” – mondja Katona Ilona.
Kérdésünkre, benne mi tartja a lelket, Katona Ilona azt válaszolja, hogy amikor már csüggedne, arra gondol, mi lesz ezekkel az emberekkel, ha elhagyja őket. „Nem értékelem túl magam, évezredek óta mindig volt valaki, aki istápolta a szegényeket, elveszetteket, most ez az én dolgom. Nem csupán azon a szinten, hogy legyen mit enniük, legyen hol álomra hajtani a fejüket, hanem hogy ne vaduljanak el. A húsz év alatt, amióta hajléktalanokkal és rászorulókkal dolgozom, megtanultam, hogy a legszegényebb embernek is van méltósága, és nem mindegy, hogyan közelítünk hozzá. Az elveszett méltóságot is vissza lehet hozni, ha elfogadják, hogy azt mondom, borotválkozzanak, mosakodjanak meg, vegyenek tiszta ruhát, mert rossz rájuk nézni. Talán attól működik a dolog, hogy akit embernek néznek, az magát is embernek kezdi látni.”
Persze, az sem mindegy, ki az, aki szól a hajléktalannak, hogy borostás, piszkos, rühes és büdös, esetleg rendetlen, kötekedő, vagy túl hangosan horkol. Van, akitől elfogadják, és van, akinek szót fogadnak, mert tisztelik és értékelik, amit értük tesz. „Előfordul, hogy rendőröket kell hívni, de többnyire elég, ha mi szólunk. néha a büszkeségükre apellálva, máskor szigorúan fenyítve, kire mi hat” – mondja Ilona, aki szerint igenis sokat jelent ezeknek az embereknek, hogy valakinek fontosak, és sokat jelent az ünnep is. Emlékeznek régi, boldogabb karácsonyokra, mert mindenki, aki ide került, élt valaha jobban. „Némelyikükben igény is van a jobbra, ők azok, akik visznek ajándékot a gyerekeiknek, ha másra nem telik, kérnek tőlünk a dobozokból. Mások a karácsonyi istenisztelet után saját készítésű képeslapot osztanak a templom előtt, ez köszönetnyilvánítás az adományokért. Bár engem nagyon bánt, hogy az adakozás csak karácsony előtt jellemző, az újévet, húsvétot már saját erőből és fantáziából kell megoldanunk. De valahogy mindig összehozzuk, ha másképp nem megy, mi pótoljuk ki a hiányzó tojást, vajat, egyebet.”
December 11-én jártunk a rozsnyói hajléktalanszállón, ahol már állt a karácsonyfa. Pont aznap díszítették a lakók nagy örömmel és lelkesedéssel. A karácsonyestét december 23-án tartják, hogy 24-én a karitász dolgozói már a családjukkal lehessenek. A lakók számára pedig az ünnepek után újra szürke hétköznapok következnek, amelyeket már nem szépít meg a sok adomány, sem a nosztalgia. „Együtt készítjük az aprósüteményeket, közben beszélgetünk, sokan visszaemlékeznek, milyenek voltak a karácsonyok gyerekkorukban, vagy amikor még volt családjuk, otthonuk. A férfiak is elmondják, mit főzött régen az asszony, mit vettek a gyerekeknek. Úgy látom, a legtöbbjük számára fájdalmas emlékezéssel jár ez az ünnep, mégis örülni tudnak annak, amit kapnak. Sokan tanulhatnának tőlük.”
A társadalom peremén élő emberekkel törődni nemcsak nagy lelket és érző szívet, de erős jellemet, határozott egyéniséget is kíván. Nem elég sajnálni, segíteni őket, azt is meg kell mondani, mit tehetnek magukért és min kell változtatniuk. Katona Ilona olyan családsegítő programban is részt vesz, melyen arra tanítják a családokat, hogyan kell rendesen élni. „Próbáljuk rávezetni őket, hogyan tartsák a kapcsolatot az iskolával, vigyék a gyermeküket orvoshoz, tartsanak rendet és fegyelmet otthon. Sajnos, mire elkezdene működni a dolog, kialakulna valamiféle rendszer az életükben, újra magukra maradnak, mert a program csak féléves. Legalább két évre volna szükség, hogy rögzüljenek a jó szokások, korrigálni tudjuk a hibákat, ott legyünk, amikor meginognak. Most tíz családhoz jártunk, többnyire romák, és a tapasztalatom az, hogy sokan közülük megtaníthatók a rendre, ha kapnak visszajelzést, dicséretet vagy jó szándékú dorgálást. De nem mindegy, hogyan szólunk hozzájuk, az emberi méltóság még a gödör alján is fontos. Önérzete annak is van, aki holtrészegen egy pocsolyában fetreng, és nem mindegy, milyen módon nyújtja felé az ember a kezét.”
A hajléktalanszálló lakói a hosszú téli estéken leginkább tévét néznek, az asszonyok kézimunkáznak, vagy kiflit reszelnek prézlire, amit aztán a szegény családok kapnak meg. Az 55 éves Czompel Ivett egy éve lakik itt, nem tudta fizetni a rezsiköltséget, és elveszítette a lakását. Naphosszat horgol és csipkét ver. Utóbbi tevékenységhez ihlet és türelem is kell, de annak nincs híján. „Időm van, más munkához már nincs erőm, próbálok legalább ezzel hasznos lenni. A pozsonyi karácsonyi vásárban is árulják a horgolt táskáimat, nagyon kelendők” – mondja büszkén. Lakótársa, Darina három éve lakik a hajléktalanszálláson, nevetve mondja, hogy ez az első igazi otthona. „Gyermekotthonban nőttem fel, rossz volt hozzám a párom, megvert, elmentem tőle. Egy cseresznyefa alatt szedtek fel, úgy kerültem ide.” Mónika – kiflireszelés közben – két mondatba sűríti saját történetét. Ő is gyermekotthonban nőtt fel, a párja elhagyta, aztán az unokatestvérénél lakott, de az egy idő után kevesellte a pénzt, amit adott neki, és elkergette. Van fia is, lánya is, de azok a saját életüket élik, számára ott nincs hely. Megnézzük a szobájukat is, olyan, mint egy kollégiumi lányszoba, tele plüssfigurákkal. Mónika egy hatalmas babát szorongat, azt mondja, az unokájának adja karácsonyra, Darina a kifestőit mutogatja. Az az érzésünk, hogy nagy, felnőtt gyerekek közé cseppentünk, akik életükben először kapnak figyelmet, törődést, megértő, jó szót. És van köztük, aki még adni is tud, Horváth Márta például idős asszonyokhoz jár mosni, takarítani.
A férfiak tartózkodóbbak, de ahogy Katona Ilona megdicséri őket, milyen szépen feldíszítették a karácsonyfát, szinte belepirulnak. Megkérdezzük tőlük, hogy kerültek ide, a történetek nagyon hasonlók. Adósságok, betegségek, végrehajtók kezére került házak, alkohol- és játékfüggőség, munkanélküliség – a közös nevező, hogy nem volt kapaszkodó. Még egy szobába benézünk, az urak már lefekvéshez készülődnek. Bányász Tibor még olvas a kislámpánál, azt mondja, a könyvek által másféle életeket is megélhet, mint az övé. De senki nem panaszkodik, akivel beszélünk, mindenki, azt mondja, az ő életében az, hogy itt van, előrelépés.
Amikor elköszönünk, a bejárat előtt népes csapat szívja a kapuzárás előtti utolsó cigarettát. Mi csak azt merjük mondani viszontlátásra és minden jót, de ők mind boldog karácsonyt kívánnak. Nem csupán illemből, hanem őszintén, meggyőződéssel, mert a boldogságnak sok arca van.
A szerző a Vasárnap munkatársa
Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.
A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.