Aki tud, hagyjon lábnyomot!

Professzor úr, ön az 1950-es évek második felében diákja, később a tanára, 1990-től pedig az első szabadon megválasztott igazgatója lett a legendás hírű kassai Iparinak. Diákként is, pedagógusként is iparistának lenni – a fáma szerint – miért volt presztízs dolga?

Mondjam rögtön, hogy nemcsak presztízs volt, hanem egy életérzés is?

Ha megvan a miértje, úgy mondja bátran.

Persze hogy megvan! Akárcsak a ma már százötven éves hagyomány miatt. Hiszen Kassán már 1872-ben megalakult a Gépészeti Felsőbb Ipartanoda. De mai szemmel nézve talán még lényegesebb, hogy a II. világháború után az Ipariban már 1950-ben újraindulhatott a magyar nyelvű oktatás. Annak szakmai nívója és a falain belül kialakított légkör egyhamar országosan is ismertté tették. A tantestületet kellő pedagógiai tapasztalatokkal bíró, megbecsült szakemberek alkották, akik a fiatalabb-idősebb diákokat két érdemi dologról tudták hitelt érdemlően meggyőzni. Arról, hogy mi, magyarok itt semmivel sem vagyunk kevesebbek, mint a szlovákok; és arról is, hogy ha becsületesen tanulnak, akkor a szakmai jártasságon kívül az általános műveltség tekintetében a felvidéki magyarság fiatal értelmiségének nemzedékéhez tartozhatnak. Ez az iskola tulajdonképpen tehát szakmát, érettségit és emberségtudó érettséget, tartást és többnyire egy életprogramot is adott. Az, hogy a kassai Ipari a szó eredeti értelmében márkajegy lett. A közösségi életnek pedig azt a mintáját nyújtotta, aminek manapság általában inkább elkoptatott formáit látni.

Mára a Jóisten is kicsit megváltozott.

Valóban kissé ellaposodtak az értékek és más lett az élet. Megváltozott a világ, megváltozott az egész társadalom, meg a diákifjúság is. Az Ipari sem kivétel. Például annak tanári karában már csak négyen egykori iparisták. Régebben ez pont fordítva volt szokás. Sőt, ez az elvárás 2009-ig az igazgató posztjára is vonatkozott. Ezek az íratlan „törvények” az 1950 utáni évtizedekben sokban segítették megőrizni az iskola hagyományos szellemiségét.

Napjainkban azonban a neve is más: Szakkay József Műszaki és Közgazdasági Szakközépiskola.

Igen. Én bizony nehezményezem, hogy „elfelejtődött” belőle az „Ipari” márkanév, ami vétek. Ahogyan a hivatalos nevéből az is hiányzik, hogy magyar tannyelvű. Gondolom, hogy ezek a dolgok is okozhatták, hogy a közelmúlthoz mérten megcsappant iránta az érdeklődés. Úgy tűnik, hogy elvesztette országos vonzerejét, komoly és széles körű hírnevét. Bár ez még nem jelenti azt, hogy az újragondolt célkitűzéseivel, a korszerű oktatási tartalmakkal ez a középiskola ne lenne fejlődőképes! Ellenkezőleg, idővel valóban kitűnő iskolává válhat. Csak hát kiveszni látszik belőle az Ipari patinás hagyománya, a feledhetetlen életérzést adó szellemisége. Ezért akad bizony néhány dolog, amiről nem szívesen beszélek. Legföljebb az öregdiákok érettségi találkozóin.

A 21. században több szakmai önazonosságot él meg az ember az egyszer megélhető életében. Így fontos, hogy helyénvaló iskolái legyenek. Alapvetően mikor mondható jónak egy-egy iskola?

Ha nem kedélytelen. Ha a diák az ott töltött évek alatt a szűken értelmezett oktatás dominanciáján kívül közösen szervezett és közösen megélt élményeket kap. A diáklétnek azt a sajátos formáját, ami kialakítja azt a maradandó lelki kötőanyagot, ami az embert akár egy teljes életen át az egykori iskolájához fűzi. Ehhez azonban a pedagógusoknak a tantermi órákon túl többletprogramokkal kell utat találniuk a növendékeik érdeklődéséhez. Így válhat az iskola az élet műhelyévé is. Feltéve, hogy megvannak hozzá azok a reálisan követhető céljai, amelyeket a mindennapok körforgásában pluszként, az adott iskolára jellemzően akar elérni. De ezt a szándékot ne csak az igazgatóság szorgalmazza, hanem fogadják el a pedagógusok, megéléssel azonosuljanak vele a diákok, és persze azok szülei is megismerhessék. A megfelelő iskolai légkör kialakítása ugyanis nem megy élénk együttműködés nélkül. És még spontánabb „műhelymunkát” kíván a mostanában egyre gyakrabban igényelt egyéni haladási tervek alkalmazása, ami csak akkor lehet igazán eredményes, ha az iskola kaput nyit a szülőknek. Akik így meggyőződhetnek arról, hogy ott senki sincs magára hagyva vagy kivételezésben részesítve. Sőt, talán éppen a szülői ráhatással azt is sikerül elérni, hogy a jobb képességű gyerekek segítsék azokat, akiknek egyelőre nehezebben megy a tanulás. Régi „regula”, hogy a szülők bekapcsolódása nélkül aligha működhet jól az iskola.

Manapság inkább az a módi, hogy az iskola és a család külön-külön nevel. És a szülő beviharzik az iskolába, ha ott az ő gyermekére csak keményebben rászólt valaki, vagy egy elégtelent adott...

Nem ritkaság ilyesmit hallani. Viszont ismerek olyan nyitott iskolá(ka)t, ahol mindent meg tudnak beszélni, illetve minden diák a saját tempójában haladhat. A törzsanyagot előbb-utóbb tudni kell, és ha azon kívül egyik-másik gyerek eljut a differenciálegyenletig, ám tegye bátran. Mert akkor már abban kap segítséget, hogy kiderüljön: a bővebb törzsanyagon kívül ő mit tud még.

Professzor úr, jövőre lesz húsz éve, hogy ön akkoriban parlamenti képviselő volt, és előbb miniszteri biztosként, majd alapító rektorként útjára indította a Selye János Egyetemet. Ma miképp véli: Komáromban sikerült letenni a megfelelő színvonalra épülő távlatok fundamentumát?

Valóban ott voltam a bölcsőnél. Azt megelőzően azonban gyakran nemcsak a szembeszéllel kellett megküzdenünk, hanem az így-úgy aggályoskodókkal is hosszasan tárgyalni. A kormánykoalíció vezető politikusai között is akadtak páran, akik azon nyugtalankodtak, hogy a „Selyének” a világszerte oktató kitűnő – és egy-egy szemeszterre majd Komáromba érkező – magyar egyetemi tanárok segítségével olyan jó neve lesz, amit a szlovák felsőoktatás nem tud produkálni. Leszerelni ezeket a nézeteket nem volt könnyű. Végül is négy és fél évig voltam a Selye Egyetem rektora, ami éppen csak az alapok lerakására, a képzés elindítására, illetve a zökkenőmentes állami finanszírozást garantáló és akkoriban még 2700-as diáklétszám eléréséhez volt elég. Az egyetem második rektori ciklusában már nem voltam jelen Komáromban. Ha nem így alakul, főként azt akartam volna forszírozni, hogy egy jó universitast távolról sem csak az előadások színvonala, az egyetemi jegyzetek elméleti tananyaga jellemez, hanem a mindezt kamatoztató egyéni igyekezet és gyakorlati munka. Az iparilag fejlett országokban ez már régen így természetes, s nekünk is efelé kell elmozdulni. Hogy az egyetemista ne pusztán a hallgató legyen, hanem dolgozzon, tanuljon, kutasson, legyen a tanárai „segédje”.

A Selye Egyetemnek miért van ma jóval kevesebb diákja?

Nem tudom, és nem is az én tisztem ezt firtatni.

Nem is érdekli, hogy mi történik ott? Hallani sem hall semmit?

Nincs semmi kapcsolatom a „Selyével”. Miután 2009-ben eljöttem onnan, itt és Magyarországon öt másik egyetemen tanítottam. A Selye János Egyetemre sohasem hívtak. Azt azért látom, hogy semmivel sem rosszabb, mint a többi hazai egyetem. És azt is, hogy szakmailag nem az általam elképzelt irányba megy. Pedig minden egyetemnek megvan a saját útjához szükséges autonómiája.

Ön a hatvanas-hetvenes évek fordulójától rengeteg dolgot vállalt az életben. Elkerülhetetlen, hogy közben az ember ne dörzsölődjön kicsit az aktív politikához?

Pozsonyban négy évig ültem a parlamentben, két évig az Európa Tanácsban. Ezalatt is elsősorban az oktatásüggyel foglalkoztam. Az ténynek tény, hogy a komolyabb tervek megvalósításához a politika némi hátszelére szükség van. A komáromi egyetemhez is okvetlenül kellett a politika. Itt nem királyok alapítanak egyetemet, hanem a parlament a kormány javaslatára. Nekünk itt ezt kellett elérnünk, és a szavazataik megszerzése érdekében a Mečiar-féle vagy a Smerhez tartozó emberekkel is tárgyalni.

Nem elég, ha valaki a tudásában bízva „csak” hisz önmagában?

Nem. Először meg kell álmodni az elérendő célt. De az nem lehet alvás közben jött álom, hanem egy olyan álom, ami az embert nem hagyja aludni. Akkor elég erős ahhoz, hogy a célja érdekében tegyen is. Állandóan menni kell a dolog után, keresni a lehetőségeket, akár a politikát is megérintve. Egyébként sem vagyok egy politikusalkat. Nem tudok kiállni és világraszóló dolgokat ígérgetve kampányolni. Én az egyetemalapítás miatt vállaltam egy ciklust a parlamentben.

De nyolcvanévesen már a dolgok mélyére lát. Milyen örvényben vergődik a szlovákiai magyar közélet és politika?

Szomorú vagyok. És ez az egész haragszomrád, véleményem szerint, már 2008-ban kezdődött; sőt 2007-ben, az MKP akkori tisztújító kongresszusán. A baráti beszélgetésekben már akkoriban felmerült, hogy Szlovákiában soha többé nem is lesz egységes magyar pártképviselet, egységes magyar politizálás. Olyan ez, mint az egyre dagadó hólabdaeffektus. Másfél évtizede elindult egy máig tartó folyamat. Őszintén megmondom, nem látom a kiutat. Kassai polgárként a keleti végeken tapasztalom az emberek elfordulását, elkedvetlenedését, az apátia elharapódzását. Pedig nem szabadna belefásulni, bár az igazat megvallva, én sem vagyok különösebben lelkes. És nem csak a Gyimesi-viszály miatt, noha az ő stílusa nem az enyém. De ami különösen zavar, hogy az itteni magyar politika nem igényli a jól működő szakmai háttérbázist, egy szakértői holdudvar tanácsait. Még az oktatásügyre vonatkozóan sem, pedig az kulcskérdés!

Ön is gyakran szembesül azzal, hogy a szlovákiai magyarság mentálisan a budapesti retorika szivacsa, ahelyett hogy a saját értékeit gyarapítva következetesebben a saját útját járná?

Ez a kézzelfogható valóság. Ezt nem tartom szerencsés dolognak. Van, aki ezt egyértelműen támogatja, és beáll a sorba, mert onnan jön a pénz. De az azért nem mindegy, hogy a felvidéki magyarság elgondolásait nem tudjuk önállóan kezelni. Nekem ez így nem is tetszik.

Professzor úr, immár 80 évesen megmondaná: ön szerint mi legyen/ lenne a szlovákiai magyar politika legfontosabb feladata?

Értelmesen gondolkodni. Az ügyet szorgalmazni, és a megoldásokhoz vezető utat keresve mindig azt helyezni a középpontba.