Aki jó gazdája a testnek, nem lehet rossz vendéglátója a léleknek sem

Hamvazószerdával túl vagyunk a farsang farkán, vagyis a farsangi időszak utolján. Ezekhez a napokhoz is kötődnek népszokások, közülük Zoborvidéken terjedt el a sardó, farsang utolsó vasárnapjának reggelén a fiúk kettesben-hármasban elindultak sardóznyi, vagyis bunkósbotokra felszögelt bádogdarabokkal csiregtek-csörögtek az utcán. A népi rigmusok eléneklésével, hangoskodásukkal kikényszerítették a házból a gazdasszonyokat, kik tojással, szalonnával jutalmazták a tavaszt, jó termést és meleget kívánó bunkós lurkókat. A mohácsi busójárás, a maszkos felvonulás már idegenforgalmi látványossággá vált, akárcsak nálunk a szintén álarcos dőrejárás is. Volt még egy furcsa állatkínzó szokás, melyet be is tiltottak, de akadtak helyek, ahol a hetyke falusi legények fittyet hánytak a törvénynek, beástak egy élő kakast a földbe úgy, hogy csak a fejét hagyták kint, körbeállták, s ostorral próbálták igazi magyaros virtussal a kakasfejet lecsapni. Polgáriasultabb helyeken a piactérre vitték ki a szerencsétlen sorsára váró háziszárnyast a csizmadialegények, s mókás bírósági tárgyalás eljátszása után addig ütötték-verték a kappant, míg össze nem rogyott. Aztán ünnepélyesen megfőzték és nagy örömmel elfogyasztották. A lakmározást megelőző szokást kakasütésnek nevezték el. A kakashúsnak kiváltképp a férfiasságot biztosító és szolgáló nemzőerőt tulajdonítottak eleink. Mátyus István Diaetetica című munkájában többek közt ekképp ír róla: „Az ifjú kappan húsa a dicséret pálmáját sem ízére, sem egészséges voltára nézve másnak nem engedi... Kivált, ha vén és serény volt a kakas, valami sósság is támad benne, mellyel a Venusra ösztönözni, sőt némelyekkel purgálni is mondatik” (purgál = hashajtóval tisztít, meghajt).

Tehát hamvazószerdával, sőt már húshagyó keddel kezdetét veszi a böjt időszaka, február is böjt hava, ezt követi a böjtmás, a március. A húshagyó keddnek is megvolt a maga népi forgatókönyve: a szerzeteseknek, barátoknak beöltözött legények sorra kopogtatták a lányos házak ajtaját, s dörmögő hangon énekelve gúnyolták ki a pártában maradt lányokat: „Várok még egy farsangot, tán majd valakit fogok, s ha vőlegényt nem kapok, apácának beállok.” Az utolsó soroknál a csuhás legények ide-oda forgatták fejüket, hogy egérutat nyerjenek a sodrófával, seprűvel felvértezett lányok haragja elől.

Őseink étkezési szokásai is régi hagyományokon alapszanak. Mai kifejezéssel élve tavaszi tisztítókúrát tartottak. Húst vagy egyáltalán nem, vagy csak mértékkel fogyasztottak . Annál többet mozogtak, munkálkodtak a földeken. A mértékletesség mindenekelőtt. A népi orvoslás és helyes táplálkozás alapszabályát – csak akkor együnk, ha éhesek vagyunk – nem volt ildomos megszegni. A hús nélküli hagyományos paraszti étrendhez tartozott a puliszka, a kása és a kukoricamálé. A kása sokáig fő ételnek számított. Búza-, rizs-, köles-, árpa-, zab- és hajdinakásából fogyasztottak őseink a húsmentes napokon. Nem is terhelték túl a gyomrukat, nem is estek neki az ételnek, mint bolond bornyú az anyjának.

Aki nem csak a földnek, a kertnek és a háznak, hanem a testnek is jó gazdája, az könnyebben átvészeli a tavaszi munkálatok mellett a tavaszi fáradtságot is. S mindez a könnyű, emésztést elősegítő, tisztító hatású, bélféregűző zsenge tavaszi hüvelyeseknek is köszönhető. „Lencse, borsó, kása – mind Isten áldása.”