Ahonnan a rettenet, a holokauszt elindult

A berlini tanítómester, Otmar Freiherr von Verschuer köszönettel fogadja a küldeményt. Freiherr von Verschuer báró 1945 után, mintha mi sem történt volna, töretlenül folytatja orvosi karrierjét a münsteri egyetemen. Mengele 1979-ben bekövetkező haláláig Dél-Amerikában él.

A szállítólevél ott díszeleg Josef Mengele vigyorgó fényképe alatt, a berlin-wannsee-i emlékhelyen, a tóparti villában, ahol hatvan éve tizenöt német náci vezető Hitler és Göring személyes utasítására kidolgozta az európai zsidók ipari méretű, szervezett legyilkolását. A történelem korábban nem ismert rá példát, hogy egy egész népet tudományos módszerességgel kiirtsanak, lemészároljanak.

A Wannsee-konferencia néven ismert találkozót 1942. január 20-án tartották. A tizenöt ember –Hitler nemzetiszocialista munkáspártja, az SS, a Gestapo, a német közigazgatás, a külügy-belügy-igazságügy képviseletében – rövid tanácskozás után elfogadta a tervezetet, amelyet a gondos hivatalnok, Adolf Eichmann foglalt össze jegyzőkönyvben. Minden résztvevő kapott egy példányt. Csak a tizenhatodik, az Eichmann-féle másolat maradt fenn, s 1947-ben találtak rá az amerikai ügyész, Robert Kempner emberei.

Az elegáns, nagypolgári villa előcsarnokában tölgyfa mozaikpadló. Két erezett szürke márványoszlop között – ott, ahol most a Magyarországról, a többi európai államból elhurcolt meggyilkoltakra emlékeznek – fehér márványból kifaragott, kandalló. E mellett ülve hörpintette ki hatvan esztendeje konyakospoharát a tanácskozással elégedett Reinhard Heydrich, az európai zsidók megsemmisítésének kulcsfigurája, a náci terrorszervezetek, a biztonsági szolgálatok feje.

A Wannsee-dokumentumot továbbították a náci Németország államapparátusának, a helyi közigazgatási, rendőri, közlekedési vezetőknek. Csak a hitleri Németország íróasztalainál százezrek munkálkodtak azon, hogy Európa zsidótlanítása minél gyorsabban, minél hatékonyabban megtörténjen, legyen elég marhavagon a szállításhoz, elegendő Zyklon-B gáz, lőszer a kivégzésekhez, a holttestek eltüntetéséhez pedig álljon rendelkezésre megfelelő mennyiségű és minőségű krematórium (az erfurti Topf und Söhne cég konstrukciója). Az SS-számvevők bevételként könyvelték a zsidóktól elvett vagyont, ingatlant, műtárgyakat, részvényeket, készpénzt, festményeket, az elgázosítottak szájából kitört aranyfogakat, a nők levágott haját, az elgázosítottak máglyán elégetett testéből nyert ipari zsiradékot. Egész Németországban és a lerohant országokban százezrek, talán milliók – kormányhivatalnokoktól az egyszerű vasutasokig, rendőrökig – működtették ezt a kegyetlenül hatékony és precíz gyilkológépezetet. Ezért sem hihető a védekezés: „mi nem tudtunk róla”. Igenis tudtátok – kiáltozták Buchenwald még életben lévő foglyai, amikor a nyugati megszálló csapatok a térség elfoglalását követően, 1945-ben a közeli Weimar mintegy ezer, tizennyolc éven felüli lakosát felvitték a haláltáborba, nézzék meg, mi folyt ott. A német nők elájultak, a férfiak elfordították a fejüket, és ezt kiáltozták: „nem tudtuk, nem tudtuk”.

A zsidók a végrehajtási utasításokban kevés hasznot hajtó árukként szerepelnek. „Verladung der Juden“ – zsidók berakodása – fogalmaz egy vasúti szállítólevél, amelyben marhavagonokat és az SS-személyzet számára egy személyszállító kocsit igényelnek. Egy másik eredeti bizonylaton - amelyet 1942. március 31-én Würzburgban gépel le egy SS-tiszt – a haláltáborokba indulók elkobzott tárgyai szerepelnek: 25 db borotvaszappan, 5 tubus Rosodol fogkrém, 74 darab szappan, 6 db vasaló, 45 csomag mosópor, három nadrágtartó, 6 db Maggi-kocka.

A Wannsee-konferencia színhelye ma is nyomasztó vidék. A cím hatvan éve nem változott: Am Grossen Wannsee (utca) 56–58. A hatalmas, nehéz kovácsoltvas kapu zárva, mögötte a fák árnyékában felsejlik az emeletes villa súlyos tömbje. Csengetnem kell, hogy beengedjenek. Jobbról az őrség kis háza, a sétányt huszonöt–harminc méter magas ősfenyők övezik. Az épület kapujánál megint csengetésre felszólító tábla. Itt nincs belépődíj, mondja a kapus hölgy. Kísértetiesen koppannak a lépteim. Egyedül maradok a tucatnyi szobás múzeumban, amelyet hivatalosan emlékhelynek neveznek.

Előttem a diákcsoport. Tizenhat-tizenhét éves fiatalok, szokatlan csendben vonulnak ki. – ĺgy szokott ez történni. Jönnek, kissé hangosabbak a kelleténél, aztán ahogy végigmennek a szobákon, úgy csökken a hangerő – mondja a kapus hölgy. – Általában fél óra eltelte után jelentkezik a borzalom látványának sokkoló hatása – teszi ehhez hozzá dr. Norbert Kampe, az emlékhely egyik vezetője.

– Hány látogatójuk van? – kérdezem.

– Hetente úgy ezerötszázan jönnek, nagyrészt diákok. A csoportos, előre megszervezett látogatások jellemzőek. Munkatársaink vezetik körbe a csoportokat. A felnőtteknél igyekszünk azt bemutatni, hogy a náci korszakban, a holokauszt idején mit csináltak azok, akiknek ugyanolyan foglalkozása volt, mint a mai látogatóknak. Egy év alatt ez mintegy hatvanezer embert, a Wannsee-emlékhely fennállása, 1992 óta pedig több mint félmilliót jelent.

– Tanítják-e ma Németországban az iskolákban a holokausztot?

– Igen, de az már a tanároktól függ, hogy milyen mélységben ismertetik meg a történteket, veszik-e a fáradtságot és elhozzák-e a diákokat ide.

– Dr. Kampe, a minap a berlini német történeti múzeum holokausztkiállítása megnyitóján Reinhard Rürup profeszszor, a neves történész azt állította, hogy nincs szükség Németországban központi holokausztkiállításra, múzeumra, mert a közfelfogás szerint ezeket az emlékhelyeket, mementókat a bűncselekmények elkövetése helyszínein kell létesíteni. Egyetért ezzel a véleménnyel?

– Igen, osztom a professzor nézetét.

Németország ma is küszködik a rettenet megemésztésével. Sokan évtizedekig úgy tettek, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, és semmi sem történt volna. A háború után a holokauszt nem áll a társadalmi viták központjában, állapítja meg tárgyilagosan a berlini történeti múzeum holokausztkiállításának (az első ilyen a német történelemben) egyik tablófelirata. Nem beszélünk róla, tehát nincs, nem is volt. A „népgyilkosság” (Völkermord) elborzasztó dimenzióival a német lakosság csak a múlt század ötvenes évei vége felé szembesült. Van, aki szenvedélyesen mindent tagad, van, aki van annyira bátor, hogy nyíltan vállalja a felelősséget, de a többség magában dolgozza fel a történteket. A hetvenes évek végén az amerikai holokauszt tévésorozat bemutatója végképp felkavarja a közelmúlt mesterségesen nyugalomban tartott történelmi állóvizét.

Ahogy a német történeti múzeum holokausztkiállításának egyik tablója diplomatikusan megfogalmazza: csak 1988-ra, a náci antiszemita pogromok ötvenedik évfordulójára erősítik fel az emlékezés államilag támogatott folyamatát, amire német szót is találnak: „emlékezéskultúra“ (Erinnerungskultur). Az ötvenes évek vége óta hallani az ellentábort: húzzuk meg a vonalat, zárjuk le végérvényesen a múltat. A szélsőjobboldali történelemhamisítók, akik szerint haláltáborok sem léteztek, magának a Wannsee-jegyzőkönyvnek az eredetiségét is kétségbe vonják, azt állítva, hogy az a megtaláló, az amerikai Robert Kempner (Németországból menekült zsidó) hamisítványa. Az eredetiségét dr. Norbert Kampe történész tanulmányban bizonyítja.

Alig néhány hónapja sajátos plakát kelt visszhangot Berlinben. Nagybetűkkel a szöveg: „A holokauszt sohasem létezett”. Alatta jóval kisebb betűkkel: „még mindig sokan vannak, akik így gondolják. Adományozzon Európa legyilkolt zsidói emlékére”. A plakátot gyorsan visszavonták.

Fekete, bőrkötésű könyv fekszik a bejárat melletti állványon, a látogatók ide jegyzik fel benyomásaikat. A szerzők körülbelül fele-fele arányban németek és külföldiek. Sokan jönnek Izraelből. Hans-Jürgen Müller (Németország) véleménye: „A kiállítás mély benyomást tett rám, de kétlem, hogy az emberek tanulnának belőle.“ Cirill betűs, orosz nyelvű bejegyzés. Szerzője, Sztella Nyikiforova négyévesen került Ravensbrückbe. Túlélte. „Sohasem láttam ilyen meggyőző kiállítást. Hadd okuljon belőle az utókor, hová vezet a szörnyeteg embergyűlölet.“ Látogató a New York állambeli Senotega Springsből: „Köszönjük, hogy nem engedik, hogy ezek a rettenetes dolgok feledésbe merüljenek.” Egy német nyelvű mondat: Nie Wieder! Soha többé!

Epilógus. ĺgy nevezik a Wannsee-emlékhely 19. számú tablóját is, amelyen két nagyméretű fénykép látható. Az alsón egy megrendült izraeli és egy német diáklány áll Auschwitzban az egyik barakk előtt. A felső képen egy fehér márvány síremlék, amelyre, mint kegyetlen, vészt hozó fekete varjak, rámázolt horogkereszt, és SS-jelzés kapaszkodnak. Sem a felvétel helye, sem időpontja nincs feltüntetve, a képaláírás csak ennyi: Zsidótemető, Német Szövetségi Köztársaság.

Berlin-Wannsee, 2002. január