Agyő, anyatej!

A különböző babamagazinok rendszeresen közlik a finomabbnál finomabb, egészségesebbnél egészségesebb babaételek receptjét, sűrűn reklámozzák az üveges készételeket és -italokat, pontról pontra közlik a féléves kor utáni sikeres elválasztás egyes állomásait – csak hát a papírforma nem mindig jön be. ĺgy volt ez a mi esetünkben is. Hiába volt minden próbálkozásom, kísérletem, a lányunk nem akart lemondani a ciciről, és ez így, utólag nézve, nem is baj.

Baba-mama ragaszkodás

Nem szeretem a kategorizálósdit, mégis ehhez folyamodom. Saját megfigyeléseim szerint a (hat hónapos koruk után is) szoptatott gyerekek három csoportba sorolhatók. Az elsőbe tartoznak azok, akiknek a szopás csupán táplálékforrás, semmi több – ők mondanak le róla a legkönnyebben. A másodikba kerülnek azok, akik élnek ugyan a felkínált lehetőséggel, de ha nem kínálják fel, az sem gond, a maradék pedig ragaszkodik az anyatejhez, a cicihez és annak tulajdonosához, megnyugtatja a minél többszöri mellre tétel. Előrebocsátom: mi (a lányom és én – és még sokan mások) a legutolsót képviseljük.

Igazán szerencsés anyukának mondhatom magam, mert a kezdetektől fogva volt tejem és volt is rá igény, és mert a mamáknál és babáiknál előforduló szoptatási nehézségeket csak hírből ismerjük. Azazhogy nem ment ám olyan könnyen. Még a szülészeten kezdődött a dolog: a többi kismamával ellentétben én bizony nem igazán tudtam időben elkészülni, rendbe szedni magunkat például a szokásos reggeli vizit előtt. Eleinte úgy gondoltam, hogy a velem született alaposság (nevezzük csak egyszerűen lassúságnak) az oka, de idővel rájöttem, hogy mindenről Adél tehet. Más gyerek (a szobatársnőm kislánya például) húsz perc alatt megszívta magát, Adél meg csak piszmogott, szuszogott, bele-belealudt az édes anyatejbe, nem győztem síppal, dobbal, nádi hegedűvel újraéleszteni. Evett ő, csak megadta a módját – jóformán ki sem egyenesedtem, és kezdtük újra. Otthon is folytatódott a dolog: a lányunk gyönyörűen gömbölyödött, de a gyermekorvosunk szeme is, mikor elmondtam neki, hogy a pici egy órácskát szopizik az egyik, majd egy újabbat a másik mellemből, mindezt háromóránként teszi, tehát cirka egy órám van arra, hogy mint felegyenesedett ember létezzem. Próbáljam meg hamarabb befejeztetni vele – hangzott a válasz.

Próbáltam, de nem ment.

A hátgerincemet kivéve remekül alkalmazkodtam az előállt helyzethez: olvastam, tévéztem, ettem közben (ha volt mit, és ha volt, aki tálalta – volt, volt...). A jegyzetelés már nehezebben ment, de aztán az is összejött. A jó dolgomnak akkor lett vége, amikor már Adél is belebámult az újságomba, és őt is kezdte érdekelni a tévéműsor. Szépen kipihente, kicumizta, kialudta magát ezalatt a két óra alatt, hiába próbáltam a félig alvó gyereket lefejteni a mellemről és lefektetni, rögtön jelezte, hogy mi hiányzik neki. A nagyobb baj viszont az volt, hogy amit megevett, az bizony ki is dőlt belőle. Úgy egy hónapos lehetett, amikor feltűnően sokat bukott, hányt. A gyerekorvos egy bizonyos Nutriton nevű készítményt írt elő. Az említett port lefejt anyatejben kellett elkeverni, majd a kész löttyöt megitatni a gyerekkel, minden egyes szoptatás előtt. Cumisüvegből nem tudott, nem akart inni, ha kanállal próbálkoztunk, legalább a felét az előke kapta. A helyzet némileg javult, de még így is mindig megvártuk, hogy egy bizonyos mennyiség kidőljön belőle, csak aztán mertük a kocsiban hanyatt fektetni. Adél a nap javarészében nyugtalan volt, hiszen zavarta az állandóan visszaköszönő anyatej (ilyenkor a száján, sőt az orrán is jött), napközben csak a mellemen aludt, meg kezdetben a kocsiban, akkor sem órákat. Az éjszaka jobb volt: legalább kétszer evett, olyankor a gyomra sem háborgott annyira, de megesett, hogy nem mertünk aludni, őriztük nehogy baj legyen. A mi, szülők, akkori idegállapotát inkább nem részletezem. Többször is elhatároztam, hogy abbahagyom a szoptatást, lemegyek a patikába és veszek egy doboz tápszert – az legalább sűrű és nem köszön vissza. Adél – szerencsénkre – jobban bírta a dolgot, nem igazán sírt, megtanult együtt élni vele. Vagy két hónapnyi nutrilonozás után aztán úgy döntöttünk, nem csináljuk tovább, ha hatszor kell is átöltöztetni a gyereket. A probléma úgy az ötödik és a hatodik hónap között múlt el, akkor, amikor új ízekkel próbáltuk megismertetni csemeténket.

Új ízek kevés sikerrel

Próbáltuk, de nem sok sikerrel. Az alma és a banán még csak ízlett, de a krumplikása lefejt anyatejjel ízesítve sem jött be, inkább csak kifelé. Nem tetszett az üveges bébiétel sem. Adél egyéves koráig jóformán csak belőlem élt, aztán döntött úgy, hogy mást is elfogad. Gyarapodni szépen gyarapodott, aki csak látta (és nem ismerte az étkezési szokásait), nagyevőnek gondolta. Az egyik négyéves forma fiúcska meg is kérdezte az anyukájától, hogy miért olyan csíkos ennek a (több, mint másfél éves) kislánynak a karja.

Amíg szoptattam, Adél a kortársaihoz képest igencsak rossz evőnek számított. Reggeli előtt vagy helyette engem kért, délután is többször repetázott, mire hajlandó volt elaludni. Kezdett elegem lenni a dologból: ahogy ő gyarapodott, én fogytam (ez nem volt éppen baj), csak az volt a bökkenő, hogy sehova (ne tessenek nagy dolgokra gondolni) nem tudtam elmenni tőle. Törtem a fejem – hogy huszonkét hónap szoptatás után –, hogyan is vessek véget az egésznek. Sem magam, sem őmiatta nem gondoltam gyors és radikális lépésre, pirospaprikás és más szörnyűséges praktikákhoz nem kívántam folyamodni. Amolyan lelki előkészítővel kezdtem, hogy ennek meg ennek az anyukának is elfogyott a cicijéből a tej, és valószínű, hogy az enyémből is elfogy majd. Adél nem mutatkozott megértőnek, közölte, hogy még hál istennek van, és ő bizony kér. Egyszer aztán egy este azt mondtam, hogy

végképp elfogyott.

Elég fáradt volt már, úgyhogy nemigen tiltakozott. Mivel hanyatt feküdni csak úgy, szárazon nem volt hajlandó, az ide-oda forgatható, gurulós székbe ültem, úgy ringattam el a vállamon. Éjjel – félálomban – megkapta a szokásos adagot, kénytelen is voltam adni neki, mivel a mellem nagyon megtelt. Reggel aztán úgy ébredtünk, mintha mi sem történt volna. Egy hétig csak titokban, éjjel kapott, aztán már akkor sem. Addigra az én testem is némileg hozzászokott a kialakult helyzethez. Az első éjjel sírt, visított, mikor mondtam, hogy adnék én, de nincs mit, aztán megnyugodott és reggelig aludt. A következő éjjelt meg átaludta. (Azóta jobban alszik, általában csak egyszer ébred fel, ha nem húzza reggelig.) Csak szegény én, tizenegy napig kínlódtam, a mellem iszonyatosan fájt – aztán ez is elmúlt.

Adél azóta pohárból issza – és szereti! – a „bocitejet”, az étvágyával sincs gond, még két és fél évesen is megvannak a karján azok a bizonyos csíkok, csodálhatják a fiúk!