Afrika tetején

Szeptember végén célba vettük a Kilimandzsáró csúcsát Kingával, örökös utazótársammal, gyermekkori barátommal. Tudtuk, hogy kilépünk a komfortzónánkból és lesznek nehéz pillanatok, de töltöttünk már 1 hónapot Indiában úgy, hogy a költségvetésünk a nullához közelített. Gondoltuk, ez sem lehet rosszabb. A Kilimandzsáró egy relatív egyszerűen megmászható hegy. Hétnapos, 48 kilométeres teljesítménytúrára vállalkoztunk. A Lemosho útvonalon szándékoztunk elérni az Uhuru-csúcsot a túra hatodik napjának hajnalán. A legnagyobb rizikó a tengerszint feletti magasságban rejlik. Megtörténhet, hogy a szervezetünk hevesen reagál az oxigénhiányra és egyszerűen nem leszünk képesek feljutni a csúcsra. Akkor kezdett viszonylag eluralkodni rajtam a pánik, amikor Párizsban találkoztunk Kingával és tudatosult bennem, hogy másnap reggel elrepülünk Afrikába megmászni a kontinens legmagasabb hegyét. Kinga ekkor nagyon motivált volt, így elég jól kiegyensúlyoztuk egymást.

Körülbelül egynapnyi repülés és egy kis autózás után megérkeztünk Moshiba, minden Kilimandzsáró-túra indulópontjára. Aznap még találkoztunk a túránk egyik vezetőjével, átnéztük az útitervünket és ellenőriztük a felszerelést. Az én felszerelésemből hiányzott egy napszemüveg, amit másnap a Lemosho-kapu felé autózva kerek 3 amerikai dollárért szereztem be egy utcai árustól. Útközben megismerkedtünk csoportunk többi tagjával.

A Lemosho-kapunál turisták hada és hordárok tömege fogadott. A Kilimandzsáró-túrákhoz kötelező a hegyi vezetők szolgálatainak igénybevétele és a Kilimandzsáró Nemzeti Parkba való belépésért borsos árat kell fizetni. Évi 30-50 ezer turista mellett nem kis bevételre tesz szert az ország, és hordárok, hegyi vezetők ezreinek adnak így munkát. Javarészt a száraz évszakban.

Első megállónkat, a Mkubwa tábort egy 7 kilométeres esőerdei séta után értük el. Menet közben hordárok százai húztak el mellettünk fejükön, hátukon óriási ellátmányos zsákokkal. Az őserdőben néha egy Indiana Jones-filmben éreztem magam, de talán egy-egy A hobbit-jelenetnek is jó kulisszája lett volna ez a vadregényes táj. A hordárokon és turistákon kívül néha egy-egy majomcsoport ugrott ágról ágra a fejünk felett. Míg nem láttam meg őket, a hangjuk alapján először valamiféle madarakra gyanakodtam, de Baraka biztosított arról, hogy tévúton járok, majd nagy örömmel mutatta a fák ágain pihenő, sétáló, ugráló kékmajmokat.

Az első tábor 2650 méter magasságban a sűrű esőerdőben helyezkedik el. Érkezésünk után Dickson pattogatott egy kis kukoricát és első osztályú vacsorát készített nekünk. Ekkorra már örök barátságot kötöttünk 2 belga és 1 amerikai csapattársunkkal. Vacsora és gyors állapotfelmérés, véroxigénszint-mérés után viszonylag korán elvonultunk a sátrainkba, mert a második nap elég húzósnak ígérkezett.

A túra második napját napkeltekor kezdtük, Richard ébresztett egy erőtlen hellóval és egy jó gyömbérteával. Richard hellója és a tea nem maradhatott el egyetlen reggelen sem. Talán ő volt a legszerethetőbb arc a csapatunkban, annak ellenére, hogy közös nyelvet nem beszéltünk. Richard minden feladatot óriási mosollyal és odaadással végzett. Hordár volt, pincér, hivatásos ébresztő, gondoskodott arról, hogy kulacsaink mindig tele legyenek vízzel. Ő volt a csapat mindenese.

A második napon tettük meg a legnagyobb távolságot, összesen 19 kilométert gyalogoltunk. A napot a buja esőerdőben kezdtük, majd egy viszonylag meredek emelkedő  után elértük a Shira-fennsíkot és a Shira I. tábort. Szép lassan eltűntek a magas fák lombjai. Kisebb bokrok, de inkább a fekete por vette át a főszerepet. A Shira-fennsík a tábor információs táblája alapján lápvidék, kíváncsi lennék a terepviszonyokra az esős évszak idején is. Nem is maradtunk túl sokáig. Ebéd után folytattuk a túrát a Shira II. táborba, ahol az éjszakát töltöttük. A tábor 3890 méteres magasságban helyezkedik el. A közel 20 kilométeres túra engem teljesen kimerített. „Megfürödtem” egy lavór langyos vízben, gyors vacsora és a szokásos állapotfelmérés után gyönyörködtem egy kicsit az éjszakai égboltban, amelyen millió csillag ragyogott. A holdvilág itt tette először láthatóvá teljes egészében azt a hegycsúcsot, amelyre a tervek szerint alig néhány nap múlva kellett megérkeznünk.

Újabb nap, újabb túra. A Barranco tábor felé vettük az irányt, de az akklimatizáció érdekében érintettük előtte a 4600 méter magasan fekvő Lávatornyot. A táj is változott, elértük a magashegyi sivatag szintjét, egyedül a mindent beborító por maradt, csak a színe változott. Feketéről barnásra. Vincenten, egyik belga harcostársunkon valahol a Shira II. és a Lávatorony közt elég hevesen jelentkeztek a hegyi betegség tünetei, ezért innentől az alaptáborig 2 csapatra szakadtunk. Vincent és párja kicsit lassabban követett minket két hegyi vezető segítségével. A mi csapatunk élére felváltva Joseph és Baraka állt.

Az estét a Barranco táborban töltöttük, ami az útvonal leghidegebb megállóhelye. Egy völgyben helyezkedik el, aminek még egy jéghideg hegyi folyó is hűti a levegőjét. Kárpótlásul a lemenő nap fénye gyönyörűen megvilágítja a Kibo-hegyet és a Barranco-falat, jól láthatóvá téve azt a sziklás, meredek szerpentint, amelynek másnap nekiindulunk.

A fagyos éjszaka után Barakával elindultunk megmászni a Barranco-falat. Ez a túra legtechnikásabb része, ezért lassan halad a forgalom, és durván feltorlódik rajta a turisták és hordárok hada, akik nagyjából hasonló időben indulnak el a következő táborba. A Barranco-fal fontos része a Csókos-szikla (Kissing Rock). Ezen a ponton úgy lehet átjutni, ha átölelünk egy jókora sziklát. A jó szerencse érdekében minden turista az ölelés mellé egy puszit is ad a sziklának a körülöttünk hemzsegő hordárok óriási örömére. A fal tetején pihentünk egyet, leszállt mellénk egy fehérnyakú varjú. Baraka szemmel láthatóan imádta a természetet. Nagy örömmel beszélt az útközben dögivel fellelhető üstökösfákról is, amelyek nem is annyira fák, de mindenképpen jól bírják a szélsőséges időjárási viszonyokat, amelyek ezt a vidéket jellemzik. Ellenben nagyon lassan nőnek. Baraka elmondta, hogy a fehérnyakú varjakat hegyi csirkéknek hívják a köznyelvben. Amerikai harcostársunk, Nachelle rögtön megkérdezte, amire én csak gondoltam: „ez azt jelenti, hogy megeszik?” Baraka biztosított arról, hogy eszük ágában sincs megenni ezeket a madarakat, inkább azok falnak fel mindent, amit az emberek a táborok környékén és az ösvények mentén elejtenek. Innen származik a hegyi csirke megnevezés.

Már tartósan 4000 méter felett folytattuk utunkat. Ez már az a tengerszint feletti magasság, amely jobban megviseli az átlagember szervezetét, de szerencsére jól bírtuk.

Az éjszakát a Karanga táborban töltöttük, amelynek klímája sokkal komfortosabb volt, mint az előző alvóhelyünké. Ebben a táborban ismerkedtünk meg személyesen 17 további segítőnkkel, akik a tábori felszerelést szállították és főztek ránk. Nekünk ez a túra egy élmény és büszkék vagyunk rá, ha megcsináljuk. Nekik rutin és az igazat megvallva ők végzik el a munka oroszlánrészét. Az ő segítségük nélkül valószínűleg sosem vágtunk volna neki ennek a kalandnak.

Reggel folytattuk utunkat a 4673 méter magasan fekvő Barafu táborba. Innen az Uhuru-csúcs már csak 5 kilométernyi gyaloglásra van. Az én motivációm itt ért a csúcsra. Enyhe fejfájáson kívül szerencsére semmi problémát nem tapasztaltam. A tábor információs táblájánál egy 12 éves Utah állambeli amerikai fiú szólított meg minket. Szórakozásképp a táborlakók nemzetiségét gyűjtötte és jegyezte fel. Miután „felvette az adatainkat”, egyenesen a sátraink felé vettük az irányt. Kinga tartott a csúcstámadástól, de már jobb hangulatban volt, mint az előző nap reggelén. Vincentnek, belga harcostársunknak esze ágában sem volt megpróbálni a csúcstámadást. A csapat két további tagja, Nachelle és Gina testben és lélekben is készült a mindent eldöntő túrára. Vacsora után átvettük az éjjeli útitervünket, megtörtént a szokásos állapotfelmérés, véroxigénszint-mérés. Az éjszaka fényei itt is megérintettek. A holdfény és a csillagok mellett a közel 4000 méterrel alacsonyabban szétterülő Moshi fényeit csodáltam. Gyönyörű volt, és életemben először láttam áramszünetet valamivel több mint madártávlatból. Körülbelül a város harmada sötétült el egyik pillanatról a másikra. Egynapos ott-tartózkodásunk alatt mi is többször voltunk áram nélkül. Megjegyeztem, hogy valószínűleg gyakori az áramszünet arrafelé, és mentünk is pihenni. Esténként Hemingway Vándorünnepét olvastam, ez a csúcstámadás előtt sem maradhatott el.

A csúcstámadás kezdetét éjfélre időzítettük. Körülbelül hét óra gyaloglás állt előttünk és a tervek szerint nem sokkal napkelte után kellett megérkeznünk a csúcsra. Éjszaka több olyan arcra is rávilágítottam fejlámpámmal, akikkel a napokban többször összefutottunk és jól voltak. Most pedig ott ültek egy sziklán és látszott az arcukon, hogy teljes erővel csapott le rájuk a hegyi betegség. A sötétben többször találkoztunk lefelé tartó turistákkal, akik vezetőjükbe kapaszkodva próbáltak alacsonyabb tengerszint feletti magasságra jutni. Ez a hegyi betegség leghatásosabb ellenszere. Bevallom, kicsit megijedtem, mert azt hittem, hogy az effajta problémákon már túl vagyunk, nincs mitől félni. A mi négyesünk szerencsére jól bírta.

Gyönyörű látvány volt, ahogy a távoli horizonton megjelennek az első napsugarak. A kis fény, amit a felkelő nap nyújtott, teljesen megváltoztatta a túra hangulatát. A sötétben csak a fejlámpám által megvilágított néhány métert láttam. Olyan érzés volt, mintha alagútban gyalogolnánk. A monoton gyaloglás során elmerültem a gondolataimban, csak a néha-néha felcsendülő szuahéli és angol dalokra lettem figyelmes, amelyeket a hegyi vezetők kórusban énekeltek. A nagy csendben egyszer-egyszer én is felkiáltottam. Igazi magyaros motivációs szókapcsolatokat választottam. Amos meg is ijedt, hogy valami gond van, de biztosítottam, hogy ez amolyan önmotivációs folyamat, nem kell félnie.

Már kivilágosodott, mire elértük a Stella Pointot, ahonnan már csak 700 méter az Uhuru-csúcs. Ezt az enyhe emelkedőt közel 6000 méter magasan körülbelül 1 óra alatt küzdöttük le. A korábban említett utahi srác és édesapja pedig nem sokkal a Stella Point előtt viharzott el mellettünk, fültől fülig mosollyal a csúcs felé tartva. Végül mi is sikeresen elértük a Kilimandzsáró legmagasabb pontját. Kinga, Gina, Nachelle és én először és valószínűleg utoljára álltunk Afrika legmagasabb pontján. Jó érzés volt, sikerült. Megcsináltuk!

A Stella Point és az Uhuru-csúcs között rajtam is kezdett eluralkodni a hegyi betegség, ami erősödő fejfájásban és szédülésben mutatkozott meg. Készítettünk néhány fotót és indultunk is vissza az alaptáborba. Valamivel több mint két óra múlva vissza is értünk a Barafu táborba. Örültem, hogy önerőből feljutottam a Kilimandzsáró csúcsára, de abban a pillanatban sokkal jobban örültem annak, hogy végre egy horgászszékben ülök. Richard természetesen óriási mosollyal fogadott, majd gratulált és kezembe nyomott egy kis kekszet és egy bögre teát. Elmondhatatlanul örültem, hogy látom. Pszichikailag és fizikailag is kimerített az éjszakai csúcstámadás. Pihentünk egyet, ebédeltünk és délután elindultunk a Mweka táborba. Ez volt a túra utolsó megállója. A tábor 3100 méteres tengerszint feletti magasságával sokkal barátságosabb környezet jelent az emberi szervezetnek. Vincent is sokkal jobban festett és az én fejfájásom is teljesen megszűnt. Itt fogtam fel úgy igazán, hogy tényleg megcsináltuk. Feljutottunk Afrika tetejére! A Mweka tábor felé tartva elhagytuk a magashegyi sivatagot és egyre csak nőttek a fák. A túra utolsó napját már a sűrű esőerdőben töltöttük.

Visszaérve a civilizációba, megkaptuk a Kilimandzsáró megmászását igazoló elismervényünket, autóba ültünk, búcsút vettük segítőinktől, amerikai és belga harcostársainktól. Hét nap után igazi élményként éltük meg a zuhanyozást, és késő délután már repültünk is vissza Európába.