Adj, Uram, pontyot, de ne ekkorát!

A nagy pontymatuzsálemekkel valóban nem lehet finomkodni – minimum 30-35-ös zsinórra, legalább 80-100 gramm dobósúlyú botra van szükségünk, az orsónál is előnyben kell részesítenünk az 50-60-as méretet, az sem baj, ha nyeletőfékeset használunk – ha sikeresek akarunk lenni. Hogy mekkora erővel tud küzdeni a nagy ponty, nemrég tapasztalhattam meg a Kis-Duna egyik holtágán, s még ma is megemelkedik az adrenalinszintem.

Szerencsétlenül kezdődött

aznap a pecázás. Csukázni készültünk a holtágtól alig dobásnyira fekvő tóban, de sehogy sem sikerült kishalat fogni. A tóban egyébként igen jó a csukaállomány, de termetes süllők és jókora harcsák is laknak benne, nem csoda, hogy nem bővelkedik kishalban. Fogtam hát a kispecát, és elügettem a holtághoz. A kispeca egy sokat próbált, közel ötméteres bolognai bot, rajta egy viharvert Shakespeare-orsó, amelyen tizennyolcas zsinóron egy miniatűr úszó és tizennégyes előkén akkora horog, amilyet durvább kéz fel sem tud kötni. Méretére jellemző, hogy egy szem csontit lehet ráerőszakolni. A kishalak azonban másképp gondolták a dolgot, mert minden bedobásra kárászt fogtam. Igaz, a holtág elején, ahol próbálkoztam, térdig érő iszapréteg borítja az aljzatot, rajta kb. félméteres vízzel, ezt pedig főleg a kárászok kedvelik. Meg a pontyok. A fekete felhőkként ide-oda cirkáló kárászrajok között ugyanis jókora aranyhasúak is előfordultak, igaz, főleg dobástávon kívül.

Késő délután volt, rekkenő hőség, és egyre telt a vödör a kis kárászokkal. Mivel fel-feltámadt a szél, a pici úszót olykor elsodorta a part felé, jókora hasat képezve a zsinóron. Éppen egy ilyet próbáltam kiegyenesíteni, amikor az úszó mellett, mely vészesen közelített egy bedőlt fához, nagy burvány támadt, és már feszült is a zsinór. Egy pillanatra látni véltem a férfitenyérnyi farokúszó darabját, amikor a hal lebukott a „kiadós” csaliért, az egy szem csontiért.

Rosszat sejtve

vágtam be, pontosabban be sem vágtam, csak belehúztam a brutális kapásba. Majd kirepült a bot a kezemből. Adj, Uram, szerencsét, de ne ekkorát!, szakadt ki belőlem egy rémült sóhaj, és bal kezemmel azonnal az orsó hátsó fékjéhez kaptam. Le is tapadt rögtön. Ilyenkor csak egyet tehet az ember: kiengedi a féket, és az ujjával tart rá a vadul pörgő dobra, hogy fékezze a hal rohanását. A ponty – mert azonnal tisztában voltam vele, hogy azzal van dolgom – pedig nem is rohant, csak elindult szép, nyugodt tempóban, először a túloldal felé, majd egy nagy kanyart téve a folyással szemben. Igaz, ez a nyugodt uszikálás olyan döbbenetes erővel párosult, hogy oda ment, ahová akart, és ez az erő akkora súlyt képviselt, amit egyelőre felbecsülni sem tudtam. Csak egy dolgot tudatosítottam: ezzel a felszereléssel semmi esélyem arra, hogy ekkora halat a parthoz vezessek. Legjobb esetben is csak az első akadóig tart a vigasság, aztán vége a dalnak. Azt hiszem, soha szerencsétlenebbül nem éreztem magam, mint ezt a kapitális pontyot érezve a horgon. A boldog izgalom helyett szorongás, és az előre sejthető vég érzése lett úrrá rajtam.

És a nagy ponty

csak ment, mint egy mozdony, komótosan, ráérősen, majd fordult, és lefelé vette az irányt. Aztán megint fölfelé. Talán nem is érezte az icipici horgot, és az őt fékezni próbáló erő nem párosult fájdalommal, ami kirohanásokra készteti a halat. Sétái közben – amit sem lassítani, sem irányítani nem tudtam, csak a magasba tartott, egyébként rendkívül rugalmas bottal próbáltam tartani a kontaktust vele – többször éreztem, hogyan súrlódik a vékony zsinór a fűcsomókhoz, gallyakhoz. Ám csodával határos módon, bírta a terhet. Mintegy negyedóra múlva jutottam el odáig, hogy latolgatni kezdtem: vajon a horog törik, vagy a zsinór szakad előbb? A finom szerelék melyik része bírja legtovább? Valószínűleg a bot. Jó ruganyos, hosszú is, megoszlik rajta a súly.

Már fél órája fárasztottuk egymást a hallal, ám a víz sekélysége ellenére semmit sem láttam belőle. Legtöbb bajom az orsó fékjével volt, hiszen ha vissza akartam lopni a zsinórból, amikor köreit róva felém úszott, néhány villámgyors mozdulattal kellett behúzni a féket, de úgy, hogy szinte a másodperc töredéke alatt, az első gyanús mozdulatra ki tudjam engedni. Mi több, szándékra! Már ott tartottam, hogy szinte együtt gondolkodtam a hallal, lesve minden mozdulatát, várva minden elképzelését. Fogtam már néhány kapitális amurt, de ekkora erővel még nem találkoztam. Hát még amikor felsejlett előttem! Csak nagy, fekete hátából láttam egy darabot, amikor tőlem pár méterre húzott elfelé. Te jó ég, hiszen ez legalább egyméteres! Talán több is!

Legalább tizenöt-húsz kilós,

de közelebb lehet a húszhoz. Borzasztó belegondolni, hogy életem legnagyobb pontya ilyen gyerekes szerelékre akadt. Kispecára, miniatűr horogra, egy szem csontira! Ilyen csak a mesében van. Aztán megláttam a farkát is, amely akkora volt, mint egy sulykoló, ott navigált előttem távolodva, ismét a túlsó part felé.

Már legalább egy órája tartott az idegjáték, amikor reménykedni kezdtem. Jobb kezemmel a botot tartottam görcsösen, ballal előkotortam zsebemből a mobilt, odaszólok a havernak, jöjjön, ha tud, mert merítő nélkül ki nem veszem ezt az óriást. Aztán eszembe jutott, nem hagyhatja ott a cuccot a tóparton. Lecsaptam a mobilt a fűbe, és le a cipőt. Jobb kezemben a feltartott bot, ballal a nadrágot, zoknit rángattam le magamról, majd belegázoltam a combig érő iszapba. Ezért a halért nyakig is! A világ legbüdösebb iszapjába is!

Bár ne tettem volna.

Ezzel a meggondolatlansággal veszítettem el életem legnagyobb pontyát. Mert ahogy beléptem a füves partról az iszapba, legalább másfél méterrel lejjebb kerültem, azzal együtt a bot spicce is. Felpillantva láttam, amint a zsinór ráakad a víz fölé hajló galagonya ágára. Kifarolni az iszapból nem tudtam, hogy átemeljem a zsinórt a gallyon. Innentől felgyorsultak az események. A bot szomorú reccsenéssel tört derékba, és vége lett a dalnak. Egy lomha rándulást éreztem még, aztán csak a gallyról lelógó zsinórdarabot bámultam megbabonázva, meg a felkavarodott iszapot, ahol a hal letépte magát. Kitámolyogtam a partra, és lerogytam a fűbe. Kezem, lábam remegett, pulzusom száz fölött. Hát mégis elmentél, komám, gondoltam keserűen.

Visszamentem a barátomhoz, és egész este szótlanul bámultam a tó vizét. Megittam egy sört, és megpróbáltam végiggondolni az egész kalandot. Végül azzal vigasztaltam magam, hogy több mint egy órán keresztül tartani tudtam egy ekkora halat. Ilyen szereléssel. Fotózás után valószínűleg úgyis visszaadtam volna a szabadságát.