A zene közreműködésre, nem versenyzésre nevel

A tenor lapunknak adott interjújában arról beszélt, hogy a komolyzenét az elit szórakozásának tartják a hazájában, ahol számtalan kiváló hangot találni. Mint mondta, a tehetségkutatás után szakszerűen kell foglalkozni az énekesek képzésével, elvégre az aranyat is át kell szűrni ahhoz, hogy ékszer válhasson belőle. A Miskolci Egyetemen karvezetést hallgató Rivadeneira arról is szólt, hogy míg sok operaénekes elvállalja az összes felkínált szerepet, addig ő kizárólag a számára kézenfekvő munkákat részesíti előnyben, mellesleg az oktatás ugyanolyan örömmel tölti el, mint egy nagyária.

Előző hónapban a magyar és osztrák fővárosban megtartott Armel Operafesztiválon Alföldi Róbert rendezése, Mozart Don Giovanni című operája nyerte a legjobb előadó (Ricardo Panela), illetve az ARTE-közönségdíjat és a zsűri különdíját. Az előadás viszont csak vendégszerepelt a budapesti Müpa színpadán, a nyár folyamán az ecuadori Cuencában mutatták be. Hasonlóan fogadta az ecuadori közönség?

Nehéz a kérdés, mert Ecuadorban nincs hagyománya az operajátszásnak, de azért mégiscsak rendszeresen csinálunk operát. Nincsen operaházunk, de a fővárosban, Quitóban lévő nemzeti színházunkban időnként színpadra állítunk operát. Igaz, csak olyan slágeroperákat, mint amilyen Puccinitől a Bohémélet, Verditől a Traviata vagy Bizet-től a Carmen.

A Don Giovanni viszont nem teljesen slágermű, már csak azért sem, mert meglehetősen komor.

Igen, én is attól féltem, hogy az ecuadoriak szemében túl filozofikus, túl európai lesz, hiszen a Don Giovanni nagyon spanyol opera. Valaha Ausztriában énekeltem, tehát jól ismerem a művet, ezért is lepődtem meg Alföldi Róbert koncepcióján: számára ez grand opéra és dramma giocoso egyaránt. Úgy kezdődik, hogy rögtön egy halott van a színen, de Robi elképzelése megmaradt aktuálisnak, mivel nem filozofikus, nincsen benne kard és vendetta, ellenben Tihanyi Ildi díszlet- és jelmeztervező olyan jelmezes hátteret alkotott, amely az európai és indián elemeket keveri. Egyébként az előadás felvétele már fent van az interneten, az, aki megnézi, láthatja, hogy végig lehet röhögni.

Ön az Ecuadori–Magyar Művészeti Alapítvány (MusArtEH) elnökeként segítette az előadást, amely az Armel társszervezésével került latin-amerikai színpadra. Az ön ötlete volt, hogy Mozart kétfelvonásosát vigyék színre?

Operaénekes vagyok, van egy alapítványom, a MusArtEH, amely misszió szinten szeretné elérni, hogy minél több operát láthasson az ecuadori közönség. Havas Ágnes, az Armel operafesztivál vezetője vetette fel, hogy jó lenne együttműködni. Ecuador egzotikus ország, messze van Európa szívétől, jószerivel csak annyit lehet tudni róla, hogy onnan jön a banán és a csokoládé. Azt nem tudjuk, hogy vannak ott városok a 16. század előtti időkből is, például Cuenca már ezer éve létezett, mielőtt spanyol kolónia lett. Ecuador valaha az Inka Birodalom része volt, sok inka építészeti emlék akad az országban, habár nem olyan monumentálisak, mint amilyen a Machu Picchu. Kevert a társadalmunk, a kultúránk, akárcsak mindenütt Latin-Amerikában. Az Armel vezérelve az, hogy nem ismételnek olyan produkciót, amelyet egyszer már elkészítettek, mellesleg alapvetően modern darabokat hoznak létre. Ők kérték a Don Giovannit. Kicsit nehéz volt megoldani, mert nincsen túlságosan sok énekes Ecuadorban, aki alkalmas lenne. Nekem van néhány kinti tanítványom, aki tudna bizonyos szerepeket vállalni, de Donna Anna például drámai szoprán, Leporello pedig basszus vagy bariton. Ezt a két szerepet nem tudtuk megoldani, Alex Rodriguez, aki a címszerepet énekelte, Leporellót is tudta volna énekelni, de olyan nincsen, hogy egy művész két szerepet énekel. Don Ottavio, Donna Anna vőlegénye tenor hang, arra sem találtunk alkalmas művészt. Felmerült, hogy vállalom a szerepet, de nem tudtam volna összeegyeztetni a segédrendezői feladatommal, amely hely- és nyelvismeretet is biztosított a csapatnak. Ecuadoriként én voltam az egyedüli, aki magyarul és spanyolul, sőt még olaszul is beszélt.

Miként választották ki végül a három kérdéses szerepre a nem ecuadori művészeket?

Donna Anna, Leporello és Don Ottavio szerepét nemzetközi válogatásra bocsátotta az Armel. Többfordulós megmérettetésen Alföldi Róberttel közösen én választottam ki a három énekest: Katharine Dain amerikai szoprán, Ricardo Panela portugál bariton és Mark Van Arsdale ugyancsak amerikai tenor. A többi énekes mind ecuadori tanítványom. A díszlet- és jelmeztervező, Tihanyi Ildi magyar. Amúgy Ecuadorban volt már Mozart-opera a színen, de ennek a bécsi zseninek csak vígoperáját játszottuk, a Così fan tuttét és A varázsfuvolát.

Hány előadás ment le a Don Giovanniból?

Ecuadorban három, Magyarországon egy.

A barátnőm ecuadori. Amikor említettem neki, hogy egy magyar rendező operát visz színre a hazájában, egyrészt meglepődött, másrészt azt mondta, kizárólag Cuencában tudja elképzelni a színrevitelt, mert szerinte ott a legnagyobb a kulturális élet. Igaza volt?

Abban, hogy az opera idegen műfaj az ecuadori közönségnek, igen. Azt illetően, hogy Cuenca történelmi város, jelentős kulturális élettel, ugyancsak.

Milyen kulturális hagyományai vannak ennek az UNESCO világörökségi helyszínnek számító, hegyvidéki városnak?

Azzal kezdeném, hogy Ecuador nem egy nagy állam, legalábbis a szomszédos Kolumbiához, Peruhoz és Brazíliához képest, de Magyarországnál háromszor nagyobb. Három városa van, ami nagy és fontos történelmileg. Quito a főváros, Guayaquil egy kikötőváros, Cuenca pedig a történelmi központ. Az első kettőt az 1500-as évek elején, az utóbbit viszont még 500-ban alapították. Cuencában háromszázezernél is többen laknak, és építészetileg olyan, mint egy nagy európai város. Van egy új és egy régi katedrálisa, évente nemzetközi festészeti biennálét rendeznek. Erős a város irodalma, sok író és költő él ott. A zene viszont mindig le volt maradva Ecuadorban, ott nincsenek olyan nevek, mint Kodály vagy Bartók, Lisztről nem is beszélve. És nem is olyan, mint Argentína, Brazília vagy Chile, ahova a második világháború és a spanyol polgárháború után rengeteg bevándorló érkezett. Egyébként menekültek németek, zsidók, olaszok Ecuadorba is, az én családnevem például galíciai, a családom Santiago de Compostelából származik. Azok, akik elhagyják a hazájukat, külföldön is megpróbálnak otthont, közösséget teremteni maguk számára, ezért áll Buenos Airesben az a Teatro Colón, amely egyrészről a legjelentősebb operaház Európán kívül, másrészről a 19. század végén olaszok építették. De ez az Atlanti-óceán partja, nem a Csendes-óceáné, ahol mi élünk. Természetesen nálunk is vannak zenekarok, éltek és alkottak jelentős zeneszerzők, de nem világhírűek, mint az argentin Alberto Ginastera vagy a brazil Heitor Villa-Lobos. A fővárosunknak van egy mesés nemzeti színháza, ez a Teatro Nacional Sucre, amely Antonio José de Sucre generálisnak, Bolívar jobb kezének a nevét viseli. A nagyapám mesélte, hogy az 1900-as évek elején még voltak operatársulatok, amelyek országokon keresztül utaztak, megjárták Perut, Chilét, Argentínát, Mexikót. Voltak szezonális operabemutatók, jórészt külföldi operatársulatok jóvoltából. Ugyanakkor komolyzenei iskolánk nem volt, tulajdonképpen most sincsen. Nagyjából tíz éve dolgozom rajta, hogy legyen képzési lehetőség az énekesek számára, mert Latin-Amerikában nagyon sok a tehetség. A jó hang olyan Ecuadorban, mint az arany: rengeteg van belőle, csak meg kell találni, és át kell szűrni ahhoz, hogy egyszer ékszer válhasson belőle. 1990 óta lakom Magyarországon, itt fejeztem be az egyetemet, a Magyar Állami Operaházban és sok mindenhol énekeltem, szóval van összehasonlítási alapon. Látom, milyen eget rengető a különbség a magyar és az ecuadori oktatás között.

Miért ilyen galád az ecuadori helyzet?

Vannak énekesek, de nincs infrastruktúra. Alig van színházunk, zenekarból is hiány van. Egy operaelőadást csak úgy lehet megcsinálni, ha különböző megállapodásokat kötünk a másik intézménnyel, ami iszonyú nagy munkával jár. A közönséget is meg kell teremteni, mert a politikusok hajlamosak nagyon rossz képet festeni a klasszikus zenéről és az operáról, az elit szórakozásának tartják. Ha van egy olyan nagy labdarúgómeccs a szülőföldemen, mint amilyen itt a Fradi és az Újpest mérkőzése, akkor az emberek képesek kifizetni 100 dollárt a belépőre, de amikor 10 dollárt kellene kiadni egy operaelőadásra, azt már sokallják. Ugyanez a helyzet a szimfonikus koncertekkel, ahol Mozartot és Händelt nagyzenekarok adnak elő. Az, hogy átélheted szerelemnek, szomorúságnak, intrikának a háromszáz év óta változatlan érzéseit, jószerivel nem hat meg senkit. Bad Bunny, a Puerto Ricó-i rapper viszont igen, megőrülnek ezért a huszonöt éves sztárért. Számomra a rap és a trap nem is zene. Mindenesetre a szülővárosomban nem volt lehetősége annak, aki operával szeretett volna foglalkozni, most azért dolgozom, hogy másnak legyen.

Azt, hogy egyre többen fordulnak el a klasszikus zenétől, világjelenségnek látja?

Igen. Magyarország zenei hatalom, de itt is sokat romlott a színvonal. A gyerekeket leginkább a mobiltelefon foglalkoztatja, annak megannyi alkalmazásával és játékával.

Visszatérve a Don Giovannira: háromszor játszották a kinti közönségnek, amelyet talán nem lehetett könnyű becsalni az előadásra. Milyen nézőszámot produkált az opera?

Cuencában nincs jó színház, Quitóban van kettő, Guayaquilban három is, utóbbi városban az egyiket egy milliárdos építette. Azonban az építmény csupán tényező – ha nincs emberi erőforrás, olyan lesz, mint egy műemlék. Meglátásom szerint Guayaquilban ez a probléma, ott nincs jelentős színházba járó közönség. A legtöbb tanítványom egyébként cuencai. Évente jártam oda, megpróbáltam iskolát létrehozni, és láttam azt is, hogy a két színház közül egyik sem alkalmas igazán az operajátszásra, mert vagy kicsi a zenekari árok, vagy nincs rendes öltöző, de még az sem meglepő, hogy az épített díszletet nem lehet hátulról beszállítani, hanem az épületben kell összeszerelni. Viszont a Teatro Casa de la Cultura, ahol a Don Giovanni május-júniusban futott, kiváló akusztikával rendelkezik, mert fából készült. És a konkrét válaszom: ezerháromszáz férőhelyes a színház, az első előadást kilencszázan nézték meg, a felső részt akkor nem nyitottuk meg. A másodikat kevesebb nézővel, az utolsót szinte telt házzal játszottuk.

Az opera ecuadori népszerűsítése miatt az év egyik felét Ecuadorban, a másikat Magyarországon tölti?

Nem, amikor mentem képezni a tehetségeket, másfél-két hónapra tértem haza. Nagyon költséges és hosszú a latin-amerikai kiutazás, ezért egy hétre nem éri meg elutazni. Amszterdam és Quito között van közvetlen repülőjárat, Budapestről két óra alatt el lehet jutni Amszterdamba, ott csatlakozástól függően néha tizenkét órás várakozási idő fogad, de ha felszáll a gép, onnan már „csak” tizenegy óra ötven perc az ecuadori főváros. A két utóbbi évben a cuencai szimfonikusok segítségével a Traviata és A varázsfuvola színpadra állításán dolgoztunk, illetve Luis H. Salgado, a legjelentősebb nemzeti zeneszerzőnk Eunice című biblikus operáján. A kinti munkáim során többször dolgozhattam együtt Ács Jánossal, az Olaszországban élő kiváló karmesterrel, aki valaha Pavarottival dolgozott együtt. Tavaly meghívtuk mesterkurzust tartani, kiváló operakoncertet hoztunk tető alá a szimfonikusokkal. Sőt, már tavaly májusban kimentem Alföldi Robival és Tihanyi Ildivel, hogy elkezdjünk gondolkodni a színpadtechnikán.

Miként teremti elő az opera feltámasztásához szükséges anyagi forrásokat?

Sajnos a politikusok nem értik, hogy fontos a zeneoktatás. Önök szerencsések, mert a Kodály-módszer a világ legkiválóbb nevelési rendszere, de nekünk nemhogy nincs ilyenünk, semmiféle állami támogatásban nem részesülünk. Az országunkban mindig krízis van. 2000-ben kénytelenek voltunk felvenni az amerikai dollárt fizetőeszközül, mert a saját pénzünk az infláció miatt tönkrement. Ez volt az egyedüli megoldás, különben összeomlott volna az állam. A korrupció veszettül nagy: az aranyunk és olajunk nem a legjobb kezekbe került. Az én vállalásom azért is nehéz, mert minden projektet a nulláról kell kezdeni, másrészről hogy is várhatnám, hogy a miniszter pénzt adjon az operára, amikor évek óta arról van szó, hogy az egészségügyre sincsen elég forrás…

Változhat a helyzet a közeljövőben?

Nem tudom, de megteszem, amit emberileg megtehetek. Két producer segíti a munkámat, de én csak a zenei részért felelek. A két éve beiktatott elnök, Lenín Moreno viszont hozott néhány változtatást, például az állami kiadások csökkentését, de megannyi területet kellene modernizálni és fejleszteni. Ugyanakkor nyáron az ecuadori hatóságok már arra figyelmeztettek, hogy a határokon a venezuelai menekültek száma jelentősen növekedni fog, miután Peru szigorította a humanitárius vízum kérelmezéséhez szükséges feltételeket. Szóval, a zene a legkisebb baja az országnak.

Áldozatot jelent az, hogy az operaénekesi karrierjének fejlesztése helyett más művészek útját egyengeti?

Mint az életben olyan sokszor, döntést kellett hoznom. Régebben sokkal többet énekeltem, de mostanában már nincs hozzá mindig kedvem. Jelenleg karvezetés szakot végzek a Miskolci Egyetemen, szeptembertől kezdődik az utolsó évem. Quitóban jogi karon tanultam, az ottani nemzeti konzervatóriumban a zenei képességeimet fejlesztettem. Ecuadorban szinte semmilyen lehetősége nem volt annak, aki művészettel akart foglalkozni az elmúlt évtizedekben. Amikor tizenöt éves voltam, volt egy katolikus rádió, ami naponta sugárzott adást. A HCJB mindennap egy órától kettőig klasszikus zenét közvetített, utána már lezserebb, slágerszerűbb klasszikusok jöttek. Én szinte soha nem mentem focizni, mindig a készülék előtt ültem. A fociőrület egyébként rémes a latin-amerikai országokban, mindenkit csak ez érdekel. Azt, hogy más is van a világon, elfelejtik. Persze, a hatalomnak az kell, hogy buta maradjon a nép. Visszatérve a tanulmányaimra, a jogi kart nem fejeztem be, operaénekesi alap- és tanári mesterszakos diplomám van. Huszonegy évesen jöttem Magyarországra, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán Bende Zsolt tanítványa voltam két évig.

Az 1960-as évek végén, illetve az 1970-es évek elején, amikor gyermek volt, luxuscikknek számított a bakelitlemez Ecuadorban. Önök megengedhették maguknak?

Csak egy nagyon gazdag réteg engedhette meg magának, és ha tegyük fel, például húsz sucre volt egy popzenei bakelit, akkor egy klasszikus-zenei korong nagyjából százhúsz volt. A bátyám egyszer kapott egyet. Az első klasszikus, amit hallottam, a bécsi filharmonikusok koncertje volt. Strauss-keringők, polkák, mazurkák – imádtam gyermekként, ma már túl populárisnak tartom. De arra már korán rájöttem, hogy a zene közreműködésre, nem versenyzésre nevel, a kórusban megtanultam csapatban dolgozni. Sajnos a mai világban ez már nem megy ilyen könnyen, egyre érdekorientáltabbak vagyunk.

Egy órája beszélünk magyarul, szinte hibátlan a nyelvtudása. Miként sajátította el a magyar nyelvet?

1990 augusztusában hajóval érkeztem Magyarországra, az egyik ecuadori kikötőből indultunk, huszonhat nap alatt átszeltük a Panama-csatornát, a Karib-tengert, az Atlanti-óceánt és az Adriát. Először Madeirán kötöttünk ki, aztán következett Gibraltár és Civitavecchia, Róma kikötője. Onnan Dubrovnikba mentünk, végül Koperbe, ahonnan kocsival érkeztem. Szeptembertől pedig már tanultam. Először egy hónapos intenzív nyelvtanfolyamra jártunk az unokatestvéremmel, aki szintén a Zeneakadémián kezdett tanulni. Akkor nulla nyelvtudás állt mögöttem, mert a középiskolában csak egy kis franciatudást sajátítottam el.

Nem bánta meg, hogy itt maradt?

Egyáltalán nem, idestova harminc éve élek itt. Közép-Európában nehéz érvényesülni a komolyzenében, sok operaénekes elvállal mindent, amit felkínálnak. Az én tenorom valójában tenore lirico spinto: nem teljesen lírai, nem teljesen drámai, hanem lírai tenor drámai színnel. Ilyen Placido Domingo hangszíne is, ezt a szerencsés adottságot igazán Verdi-operákban lehet kamatoztatni. Soha nem énekeltem Wagnert, A bolygó hollandi Erickjét leszámítva, de az könnyű, olaszos szerep. A legdrámaibb szerep, amelyet valaha énekeltem, a Carmen Don Joséja, ami drámai nagy spinto karakter. A líraiak közül énekeltem Gounod Faustjában címszerepet, Mozart Don Ottaviójában pedig Don Giovannit. Rigolettót soha nem énekeltem, mert nem állna jól. A karrieremet, amelynek a felsorolt szerepek fontos állomásai, Magyarországon értem el. Ugyanakkor, amikor van egy olyan tanítványom, mint Alex Rodriguez, aki Alföldinél a Don Giovannit énekelte, ugyanúgy tudok örülni a sikerének, mint a sajátomnak. Elvégre az ő eredménye részben az enyém.

Ha már siker, az interjú lezárásaként megkérdezném, hogy mit tart a legnagyobb szakmai sikerének?

Visszakérdezek, mit gondol ön, mit tartok annak?

A Traviatára tippelnék.

Téved, a Traviatából Alfred szerepét nemcsak a Magyar Állami Operaházban és Nagyváradon, hanem még Kolumbiában is énekeltem, de igazán a Hunyadi Lászlóra vagyok büszke. Ez a legelső nagy szerepem volt akkoriban, amikor az Operaház stúdiósa voltam a 2000-es évek hajnalán. Oberfrank Gézával dolgozhattam együtt, akit a magyar operajátszás utolsó évtizedeiből az egyik leghitelesebb és legnagyobb szakmai tudással rendelkező személyiségnek tartok. Az, akit eredetileg kinéztek a szerepre, nem akarta vállalni, Maestro Oberfrank pedig egyszer csak megkérdezett: „Xavier, meg akarod tanulni ezt a szerepet, előénekelnél a holland rendezőnek?” Nem teketóriáztam, a segítségével megtanultam: reggel tíztől foglalkozott velem a budai otthonában, kaptam ebédet, aztán folytattuk. Egy spanyol anyanyelvűnek iszonyú nehéz volt magyarul megtanulni ezt a szerepet. Az akkori kultúrvezetés kígyót-békát kiabált rám, pedig én már akkor is magyar állampolgár voltam. Végül az Egyesült Királyságban ecuadori létemre hatalmas sikerrel énekeltem azt a Hunyadit, aminek kiemelt szerepe és üzenete van a magyar történelemben. A másik kedves szerepem a Faust, amit Debrecenben énekeltem először. Tizenhárom évesen láttam Az operaház fantomjának az egyik technicolor filmváltozatát, amely az 1950-es években készült. Megdöbbentem azon, hogy milyen csodálatos zenék szólnak a filmben. Évtizedekkel később az egyik barátomat látogattam meg Barcelonában, amikor az El Corte Inglés DVD részlegén újra ráleltem. Aznap nem is mentem a tengerpartra, hanem újranéztem. Akkor döbbentem rá, hogy az a csodálatos zene a végén a Faust, Gounod operája. Kamaszként álmomban sem gondoltam volna, hogy egyszer én fogom énekelni. Azt, hogy magyar közönség előtt, pedig végképp nem.

Mészáros Márton