A Waldorf-alapelvekből

Először is azt kérdezem meg, hogy vajon mi magyarázza a múlt század – a 20. század! – hatvanas-hetvenes éveiben bekövetkezett Waldorf-robbanást?

A Waldorf-iskolát 1919-ben alapította a Waldorf Astoria cigarettagyár igazgatója, felkérve Rudolf Steinert a pedagógiai alapelvek kidolgozására, hogy a háborús vereséget elszenvedett, szétesett Németországban valami jó, valami új, valami jövőbe mutató is történjen. A Waldorf-pedagógia és kidolgozója, Rudolf Steiner ma a monográfiák és kézikönyvek tanúsága szerint a pedagógia klasszikusai közé számít.

Mintegy negyven éven át, körülbelül 25 iskola működött Németországban – a nácizmus betiltotta, az úgynevezett népi demokrácia betiltotta a kelet-német területen –, aztán egyszer csak az iskolák elkezdtek növekedni és szaporodni. (Mára meghaladta a 160-at a németországi iskolák száma; az óvodákból, iskolákból és pedagógusképző intézményekből földkerekségszerte pedig több mint 2000 működik, az USA-tól Japánig, Franciaországtól Új-Zélandig.)

Én ezt egyrészt annak tulajdonítom, hogy a Waldorf-pedagógia már indulásának pillanatában olyan alapelvekre épült, amelyeket a tudomány csak a következő évtizedekben igazolt, és amelyeknek egy része később bekerült a nyugati és észak-európai államok hivatalos közoktatási célkitűzései közé. Felsorolok ezek közül néhányat:

A Waldorf-iskola tizenkét évfolyamos, egységes iskola. (Mint mondani szokták, a később kialakult komprehenzív, összefoglaló iskola vagy a német Gesammtschule őse.) Rudolf Steiner szerint a modern embernek tizenkét éves egységes alapképzésre van szüksége ahhoz, hogy személyiségét ki tudja bontakoztatni, akár fizikai munkás lesz a későbbiekben, akár egyetemi tanár.

A Waldorf-iskola – Pestalozzi szavával élve – a kéz, a szív és a fej egységes iskolája. Vagyis három egyenlő fontosságú sávban jelennek meg benne a művészetek: zene, ének, mozgás, festés, rajz, szobrászat, irodalom, színház; a kézzel végzett gyakorlati tevékenységet: a kézimunkától a kézművességen át a könyvkötészetig, földmérésig; és a tanulni való közismereti (inkább azt mondanám, ember- és világmegismerési) tárgyak.

Nem készít fel egyes szakmákra (ezt a mindig elavult tanműhelyek helyett a korszerű munkahelyekre hagyja), de felkészít nagy szakmai irányokra, tájékozódási lehetőséget nyújt az ipar, a mezőgazdaság és az emberrel végzett tevékenységek világában.

A fejlett államok a hetvenes évektől kezdve tűzték ki célul, hogy lehetőleg az egész populációnak – vagy legalábbis nagy részének – középiskolai végzettséget kell adni. A gyakorlati tevékenységek beiktatása az egész 20. századon végighúzódó, de általában sikertelen törekvése volt a közoktatásnak, míg a Waldorf-pedagógián belül ez a célkitűzés teljes mértékben sikeresnek mondható. Hogy nem háromszázegynehány szakmára kell felkészíteni a tizennégy-tizenhat éves ifjakat, hanem nagy szakmai irányokra, és a szakmai képzést a munkahelyekre kell bízni, hogy a tizennégy-tizenhat éves kori pályaválasztás korainak minősíthető, ez szintén a hetvenes, nyolcvanas évek felismerése, amely a Waldorf-iskolában már az indulás évében jelen van.

És most térjünk rá talán a legfontosabb szempontok egyikére, a gyermekközpontú szemléletmódra, amely azt hangsúlyozza, hogy a gyermek fejlődő lény – „keletkezőben levő ember” –, és hogy elsősorban antropológiailag megalapozott megismerésre van szüksége a pedagógusnak ahhoz, hogy e fejlődés szakaszait, azok törvényszerűségeit át tudja tekinteni, és a tananyagot és közvetítésének módját ezekhez az ismereteihez tudja szabni. Piaget csak a következő évtizedekben végzi el nagy hírű vizsgálatait, és vázolja fel az egyes életkori szakaszok törvényszerűségeit, s ugyanígy a más oldalról közelítő többi kutató is. Nem waldorfiánus vizsgálódók csodálkozva állapítják meg, hogy a steineri fejlődés(lélek)tan milyen sok megfelelést mutat a későbbi kutatási eredményekkel. A gyerek életkorilag megalapozott szükségleteiből fakad néhány további jellegzetesség. A Waldorf-osztálytanár nyolc évig viszi az osztályát. (Legalábbis alapelvszerűen, ha erre lehetőség van.) Ebben az életkorban ugyanis a személyes autoritáshoz való kapcsolódás az igazán jelentős, ez az, ami orientálja a gyereket a világban. Persze, ahogy felfelé haladnak az életkorok lépcsőin, egyre több szaktanár kapcsolódik be a munkájukba. Erről az osztálytanárról azt mondja Rudolf Steiner, hogy neki valójában nem valamely szaktárgyban vagy szaktárgyakban kell szakembernek lennie, hanem a gyerekben, és a gyerekkel való kommunikáció módjában.

A nap úgy oszlik meg a Waldorf-iskolában, hogy a két első óra – mondhatnám, hogy amikor a vércukorszint a legmagasabb, a gyerek a legfrissebb, legpihentebb, a legjobban tud figyelni – az úgynevezett főoktatás ideje. Nincs is szünet ezen a két órán belül, de persze nagyon is sokféle tagolás van, mozgással, énekkel, ritmikus tevékenységgel, mindig az adott tantárgyhoz kötődve. Ezzel függ öszsze, hogy a Waldorf-iskolában úgynevezett epochális oktatás van. Az epocha korszakot jelent. Ez azt jelenti, hogy egy Waldorf-iskolásnak nagyjából ugyanannyi történelem- vagy földrajzórája van, mint egy más iskolába járónak, de ez nem az egész évre van széthúzva, hanem tömörítve van, két-három hetes – esetleg kétszer két-három hetes – „korszakokba”, epochákba, amikor is a gyerek napi két órában foglalkozik azokkal a jelenségekkel, a legkülönbözőbb oldalról megközelítve, melyekről az adott tantárgy szól.

A Waldorf-iskolásoknak nincsenek tankönyveik. Sok könyvet használnak. Korán megtanulják a kézikönyvek használatát (mert előadásokra készülnek belőlük). De a tankönyveket nagy epochális füzeteik pótolják. Gondoljuk el: ha valaki az órán felvázolja a vesét, a tanár táblarajza alapján, minden kis részletecskéjével, majd ezt otthon, művészi igényű ábrában epochális füzetébe másolja, hozzáírva a magyarázó szövegeket, jobban elmélyed a jelenségben és részleteiben, mintha csak tanulna róla egy könyvből.

(Gyerekek, óvodák, iskolák, Saxum Kiadó, 2001)