A világháborúk tankjai… Melyek voltak a legrosszabbak?

1933-ban Benito Mussolini kijelentette, hogy Olaszország „hadviselő állam” lesz, és visszaállítja a Római Birodalmat, amely magában foglalja a Földközi-tenger térségét, a Balkánt és Északkelet-Afrikát. E terv megvalósításához az olasz diktátor egy félelmetes hadsereget kívánt kiépíteni, amely képes gyors győzelmeket aratni. Ennek egyik pillére a tank lett volna. Valójában egy igazán aprócska járműről volt szó, ami nem hozott győzelmeket. Ezért az olaszok megpróbáltak nagyobb tankokat építeni, de ezek gyakran csak azért nem jutottak el a csatatérre, mert meghibásodtak. Ezután még nagyobbakat raktak össze, de rájöttek, hogy még csak mozgásba sem tudják hozni őket. Amire sikerrel jártak, az ország letette a fegyvert. Az olasz hadsereg a kudarcok után továbbra is használta a harckocsikat, de 1939-től kiegészítették őket a 11 tonnás M11-es közepes harckocsikkal, amelyek fegyverzete érdekes kialakítású volt, de a gyakorlatban hibásnak bizonyult.

A japánok sikereket arattak vele Malajziában és Szingapúrban is, mivel még az erősen erdős területeken is használható volt, ahol a britek nem számítottak ilyen nehéz páncélosokra. A probléma akkor merült fel, amikor a Ha--Go gyalogság helyett más tankokkal került szembe. Az elavult gép vékony, hat-tizenkét milliméteres páncélzata legfeljebb csak kissé lassította az ellenséges tankok lövedékeit. Saját lövegének azonban nem volt elég ereje ahhoz, hogy áthatoljon az ellenség páncélzatán. A japánok a harckocsikkal is szerencsét próbáltak, és 1937-ben 600 darab 97-es típusú Te-Ke-vel erősítették meg hadseregüket, amely mindössze két tonnával volt könnyebb, mint a fő Ha-Go harckocsijuk. A harckocsikat elsősorban felderítésre és az előretolt csapatok utánpótlására használták. Az olaszok tapasztalatai után csak nagyon korlátozottan harcoltak.

A katasztrofális veszteségek után a japánok 1940-ben állították szolgálatba a 16 tonnás 97-es típusú Chi-Ha harckocsikat. Összesen kétezer darabot gyártottak belőlük két változatban. A továbbfejlesztett 1942-es változat megnövelt tűzerője lehetővé tette, hogy a gépek megbirkózzanak az ellenség régi típusú tankjaival, például a szovjet BT-5-össel vagy az amerikai M3/5 Stuarttal. A harctérre azonban megérkeztek a két és félszer nehezebb és két és félszer vastagabb páncélzattal védett amerikai Sherman tankok. Az addig kiegyenlített harckocsiharc ismét egyoldalú összecsapássá vált.

A Shermanekre a válasz a Type 3 Chi-Nu lett. A huszonegy tonnás harckocsi azonban csak többszöri csúszás után, 1944-ben került gyártásba, de soha nem került harcba. A legyártott mintegy 150 darabot egy tartalékba sorolták, amelyet a várható amerikai invázió elleni harcra szántak, ami végül nem következett be.

(plus7dní)