Diák koromban Pozsonyban, a Duna utcában, annak középső részén, volt egy mákoskalács szagú, üde kék betűkkel megjelzett tejesbolt, a Krausz nénié, aki olyan kövér volt, mint egy bálna. Egy koronáért adott a Krausz néni pohár cukros tejet meg egy szelet kalácsot.
A varázsló utolsó játéka
Jó hangulatban voltunk, mi, diákok, csak lenyeltük az uzsonnát, máris disputáltunk, bökdöstük egymást víg szókkal, nevetgélve s komolykodva. Az öreg Mikulás apó azonban szeget ütött az ember fejébe. Nem értettük, miért nem baktat végig az utca innenső oldalán, egyenest az agghajlékig. Mikor ugyanis a leánygimnáziummal szemben töppedő kis papírkereskedés elé ért az öregecske, szinte katonásan, derékszögben megfordult s átballagott az utca túlsó oldalára. Bot nélkül járt-kelt a városban, bekopogott a Híradó és a Pressburger Zeitung mélán tereferélő szerkesztőségeibe, s kapott ott egy-egy ingyenpéldányt. Aztán összeszedte a sarki kis kocsmában, a hunyorgó szemű Thier úrnál, az ételmaradékot meg a bagót, s papírba takargatva vitte haza szobatársainak. Büszke volt rá, hogy bot nélkül tud járni s minden régi házat személyesen ismer a régi városban.
Egyszer kifaggatták az öreget, már ősz volt, ott melegedett egy kis vaskályha mellett, itta a tejét.
– Srájer bácsi, miért nem megy maga végig a járdán, minek megy át a túlsó oldalra a gimnázium előtt?
Az öreg félrevetette fejét, nagy kék szemével csak nézett ránk.
– Hisz itt veszélyes is az átjárás, nagy a forgalom, sok a csallóközi kocsi, azok mind rohannak, miért nem ér rá átmenni a Duna utca túlsó oldalára az agghajlék előtt? – érveltünk tovább.
Az apostol megmozdult, felemelte fejét s ezt mondta:
– A Kempelen-ház miatt, azt én világéletemben mindig elkerültem.
Megdöbbentünk, valami titka van az öregnek. Nógattuk, beszéljen.
– Hát, kérem alássan, tetszik tudni a zöld házat, itt, a Duna utca meg a Kempelen utca sarkán?
– Hogyne, mindenki ismeri.
– Tetszik tudni, ki lakott egykor abba a házba? – kérdi szúrósan az öreg s felpittyeszti fogatlan száját.
– Persze, tudom én: Kempelen Farkas, a feltaláló.
– Feltaláló? Azt nem tudom, de hogy varázsló volt, azt tudom. Nagy varázsló, kérem, ő volt a varázslók varázslója!
– Csak nem ismerte Kempelent, Srájer bácsi? – reccsentünk rá nevetve.
Nagy fülű, hamar kopaszodó pajtásom, aki aztán histórikus lett, incselkedve közbeszólt:
– Hű, hisz akkor Mária Teréziát is ismerte?
Srájer bácsi a szentek nyugalmával válaszolt.
– Én nem ismertem Kempelen urat, de ismerte az apám, aki akkor már nagyocska fiú volt, mikor az öreg Kempelen itt csinálta a masináit. Mindig mesélte az apám, hogyan húzták ki az egyik csodamasinát a zöld házból, fölrakták a szekerekre s vitték Bécsbe, a császárhoz. Itt álltak az emberek végig a Duna utcán és nézték. Olyan vékony emberke volt Kempelen úr, erős szemekkel, sötét ruhában, semmi dísz sehol, gyorsan járkált ide-oda. Csak ránézett az emberekre, már futott, ki merre látott. Féltek tőle, főleg az asszonyok meg a papok. Varázsló volt, játszott az emberekkel.
– Hát a sakkozógépet látta-e az édesapja?
– Hogyne látta, biztosan látta, ott volt, mikor hazahozták Bécsből, olyan diadal volt, vivát, Kempelen, kiáltozták.
– Hát nem futottak el?
– Olykor nem futottak. Csak ha érezték, hogy veszedelem van, akkor futottak. Egész éjjel fúrt-faragott Kempelen úr, mert itt volt a műhelye a házban, kérem, a második emeleten. Ott mindig nagy fény volt, mesélte az apám. Nem bírtak aludni a fénytől a szomszédok. A városi urak is féltek a varázslótól, mert kérem – suttogóra fogta a szót Srájer bácsi –, Kempelen úr szabadkőműves volt. Apám mondta nekünk, én voltam a legkisebb gyerek, vessetek keresztet, ha arra mentek, s térjetek ki, menjetek át a másik oldalra. Sose mentem én el a Kempelen-ház előtt, kéremalássan, pedig most voltam nyolcvanegy éves, májusban, kérem. Elkerülöm én a varázsló házát.
S édesen nevet.
– Hányban született, Srájer bácsi?
– Én, kérem, a Kossuth-évben, 1848-ban.
– Hát a sakkozógép hova került? Mondják, hogy Kempelen fia eladta Amerikába s ott elégett.
– Á, kérem, mesebeszéd, a sakkozógépet Kempelen úr itt tartotta a házában, a padláson, apám
mondta, most is itt van, csak nem mer senki felmenni, mert fél a varázslattól.
– Ugyan, Srájer bácsi, nincsenek már varázslatok!
Az öreg piheg a sok beszédtől, szúrósan néz ránk, hallgat, megint félreveti a fejét, akár egy püspök. Nem vallattuk tovább, hazament. Még láttuk, hogyan fordul meg a papírkereskedés előtt, átmegy a kőkockákon, hátranéz, szemével megkeresi a tejesboltot s legyint egyet.
Mikor néhány nap múlva megint találkoztam az öreggel a tejespoharak társaságában, hozzátelepedtem:
– Hát igazán varázsló volt?
– Kicsoda? – kérdezte az öreg, mintha színlelné, hogy nem tudja.
– Hát, Kempelen. Hisz az csak jót tett az embereknek gépeivel.
S elmondtam az egész bolt előtt Kempelen Farkas híres találmányát, az írógépet, a beszélőgépet, a bécsi szökőkutat s a pozsonyi Duna-hidat.
Az öregecske felhevülten, szinte vidáman rám nézett, ölében kinyíltak a papírzacskók, aznapi sétájának eredménye, felemelte a kezét s a beállott csendben, amikor a Krausz mama roppant keze is abbahagyta a pénz számolását, ezt mondta:
– Varázsló volt, kérem, apám mondta, aki első adófizető volt száz évvel ezelőtt ebben az utcában. A Jézus tudja, mit mívelt ez a Kempelen úr, de varázsló volt, annyi szent. A végén már nem is szeretett a városban lakni. Olyan ember volt, aki kezet fogott a parasztokkal, téglát égetett nekik, jól érezte magát falun is. Haragudtak rá az urak, még a császár is görbe szemmel nézte. Elmenekült előlük.
– Elmenekült?
– El, Csallóközben bújt el.
Somorján túl van egy falu, már nem tudom a nevét, volt ott kertje, háza, odajárt tavasszal, azután csak késő ősszel látták ismét a Duna utcában, amikor a hideg hazafútta. Míg egyszer végképp eltűnt. Akkor készítette el itt az udvarban, ahol most a hájas Karcsi hentesnek a műhelye van, az első tüzes masinát, amely masina magától fut. Kigördült vele a Duna utcára. Talpon volt egész Pozsony. Kempelen, Kempelen! – kiabálták az emberek. Hát csak pöfögött egy nagyot a gép, aztán Kempelen tekintetes úr kalap nélkül, ahogy volt, ráült a masinára, s nagy füstfelhőben eltűnt a Csallóközbe vezető úton, a Malomliget felé. Nem látták soha többé Pozsonyban.
– ĺgy történt, Srájer bácsi?
– ĺgy bizony! Ez volt az utolsó játéka Kempelen úrnak – dünynyögte a vén ember, aki örvendeni tudott egy varázsló emlékének.
(Magyar Nemzet, 1959. I. 29.)
Támogassa az ujszo.com-ot
A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.