A tökéletlenségben látja a kihívást

Balkonvirágokkal beültetett körfolyosós ház legfelső, harmadik emeleti ingatlanja. Az édesanyja és a bátyja osztozik vele a lakáson: itt, Budapest VII. kerületében élnek, dolgoznak, pihennek a koronavírus-járvány során. A riportalany, Varga Eszter nyit ajtót, de először Ali, a tizenegy éves havanese kutyája baktat ki elém.

Az ELTE huszonnégy éves biológia szakos hallgatója, akit ígéretes képzőművészként ismert meg a budapesti közélet, a konyhával egybe nyitott ebédlőben kínál hellyel. Mielőtt leülnénk, megmutatja a szobájában sorjázó festményeit, grafikáit. Két vándorkiállítás anyaga mellett aktuális munkák és korábban felskiccelt vázlatok fogadnak. Családtagjai otthonról dolgoznak, ezért halkan beszél: „Mindig is érzékeny voltam a művészetre. Gyermekként imádtam rajzolni, rajongtam a szecesszióért. Volt egy olyan álmom, hogy nagyon jól szeretnék rajzolni, de amikor az ember elkerül az egyetemre, a prioritások megváltoznak.”

Habár Eszter a tudomány felé vette az irányt, a biológiadiplomához vezető út során kezdett ráeszmélni a kreativitására. „Az, hogy most festek és rajzolok, összefügg a felsőfokú tanulmányaimmal. A szakon van egy kifejezetten buktatós tárgyunk: a sejtbiológia. Stresszelős vizsgázó vagyok, szóban nem szeretek vizsgázni, a sejtbiológia viszont élőszóban zajlott. A felkészülés során összeszedtem egy arcüreggyulladást is, rosszabb nem is lehetett volna. Csak ültem és tanultam, de úgy éreztem, eredménytelenül. Az akkori párom kérdezte meg, mi lenne, ha kicsit lelazítanám magamat, mondjuk festéssel vagy rajzolással?” – eleveníti fel az első lépéseket. Eszter nem habozott, portréfestésbe fogott. Azt mondja, ez volt a fordulópont, ami „rendbe rakta” az életét, ahonnan már gördülékenyebben mentek a vizsgák, s ami megnyitotta a művészi karrierjét.

Nem lehet említés nélkül hagyni, hogy az autodidakta Esztert a kezdetektől sokan támogatták. Először az általános iskolás rajztanára látott benne tehetséget: „Sánta Feri bácsi próbálta figyelni, hogy ki az, akinek van érzéke a képzőművészethez. Hetedikes lehettem, amikor volt egy festményem, ami nagyon tetszett neki. Semmi extra, csak egy váza, vízfestékkel. De nekem mégis annyira emlékezetes, hogy elkért az egyik tanóráról, hogy be tudjam fejezni.” Habár ezután is szívesen rajzolt, festett, szobrászkodott, huszonkét éves koráig nem foglalkozott komolyan az alkotással.

Az, hogy megmutassa a nagyvilágnak, mivel foglalkozik pihenőidejében, a tavalyi év elején jutott eszébe. „Beültették a bogarat a fülembe” – jelenti ki. Szeret a lakás különböző pontjain – leginkább az erkélyen és a nappaliban – rajzolni, így a családtagjai számára nem volt titok, mivel tölti szinte minden szabad óráját. A bátyja barátnője javasolta neki először, hogy a tucatnyi elkészült, hol realista, hol absztraktabb műből rendezzen kiállítást. Innentől felgyorsultak az események: „Az első vevő az egyik egyetemi társam volt, aztán a körmösöm rendelt. A hallgatótársam egy olaszországi nyaraláson, egy helyi művésznél látott egy olyan festményt, amibe beleszeretett: egy balerina szalagot nyújt át a farkasnak. Megkérdezte, ennek a kicsinyített változatát meg tudom-e csinálni. Úgy néz ki, meg tudtam. A körmös lány több képet rendelt, vitt ajándékba a párjának is. Mivel szerelő fiúról beszélünk, aki szeret motorozni, azt festettem meg, hogy ül a motoron, a háttérben pedig felsejlik egy napraforgó, ami a leányzót jelképezi. A festmény egyik részletét foszforeszkáló festékkel készítettem.”

Festményeit idővel kiállította a biatorbágyi KisVillában, a Király utcai Szabad Bisztróban, valamint a Budapest-Fasori Evangélikus Gimnáziumban, ahol ő maga is tanult. Első sorozata, a The Space a világűrt tematizálta, stílusosan foszforeszkáló festékekkel készített műveken. Idén januárban Ugyanolyanok címmel ellátott anyaggal lépett a nyilvánosság elé. A Barabás Villában két hónapig megtekinthető tárlat elesett, magányos embereket mutatott fel.

A fiatal művész kihúzza magát a konyhaasztalnál, szemembe néz. „Az egész úgy indult, hogy nagyon szeretek Erzsébetvárosban élni, az itt lakókat árgus szemmel vizslatom. Sok érdekes alakot látok jártamban-keltemben, busszal utazva, autót vezetve. Mondhatni, a tökéletlenség ábrázolásában láttam a kihívást, ezért kezdtem megörökíteni őket.” Kérdésemet, vajon az alanyok tudják-e, hogy kiállításon „szerepeltek”, mosolyogva, rövid válasszal intézi el: „Ők nem tudnak róla.” Arról, hogy A trón című képet úgy kínálta aukcióra, hogy a befolyó összegből az Ételt az Életért Alapítvány munkáját segíthette, nem szól.

Voltak és vannak még tervei bőven, bár a világjárvány miatt egy kiállítását lemondta, egy másiknak az időpontját néhány hónappal kitolta. Csiby Gergely színésszel közös munkán dolgozik, de az elképzelés még nem konkretizálódott. Az bizonyos, hogy ecsetkezelésben, színekben, képkivágásban profi, de azt, hogy milyen irányba tart, még nem dönthette el. Erre utalhat az, hogy a két eddigi kiállítási anyaga egészen más jellegű színhasználatban, stílusban. „Ez így van, csupán annyi a közös, hogy vonzódom a különlegesebb anyagokhoz. Az első sorozatban fényre aktív festéket használtam, a másodikban egy asszonyportrén a feszület viaszból készült, aranyszínű dombormű. Tudatosan használom az aranyat, nem véletlen, hogy Klimt az egyik mintám.”

Varga Eszter idén fejezi be az egyetemet. Ha minden jól megy, teszi hozzá. Ha mégsem, akkor a következő szemeszterben. Hétköznaponként délután négy és este nyolc között egy ügyvédi iroda recepcióján dolgozik, alkalmanként „beugrós eladóként” táskákat árul egy pesti márkaboltban.

A lábánál pihenő kutya felkapja a fejét, mintha érezné, Eszternek lassan indulnia kell. Terepszemlére tart egy kiállítóhelyre, utána kezdődik a műszakja. Éjjeli bagoly, többnyire este fest. És hogy ezen, a mai estén mit fog? Sejtelmesen csak annyit árul el, hogy a legutóbbi sorozata új figurákkal fog bővülni, a következő szériában pedig a víznek lesz kiemelt szerepe.