A testbeszéd elárulhatja a profi politikust is

Valaha híres személyiséget, politikust a közember legfeljebb demonstrációkon, ott is többnyire távolról láthatott, vagy esetleg a mozi révén „találkozhatott“ velük.

Korunkban a tévé jóvoltából ők jönnek otthonunkba. Látjuk arcuk apró rezdüléseit, szemük játékát, fintorukat, csakúgy, mint mozgásukat, testtartásukat is, mindazt amit metakommunikációnak, testbeszédnek nevezünk. A nem szóbeli kommunikáció ősi jelrendszer, előbb volt, mint a beszéd.

Noha ma már az információ több mint 70 százalékát nyelvi úton nyerjük, mégis a nem nyelvi jelrendszer változatlanul tovább él, és mivel ösztönös, sokszor hívebben tükrözi az igazságot, mint a szavak.

A szavak és gesztusok összhangja

A nem szóbeli közlésrendszer valóban ősrégi, mégis csupán a XX. század második felében került a tudomány fejlődése révén az érdeklődés látókörébe. Gyorsan fejlődött és hamar felismerték gyakorlati hasznát az üzleti életben csakúgy, mint a tömegkommunikációban vagy a politikában.

Viselkedéstudományi, szociálpszichológiai kutatások segítségével igyekeznek megfejteni a testbeszéd rejtett kódjait. Ezek ismeretével rendelkezők ügyelni tudnak arra, hogy szavaik szinkronban legyenek a testi jeladásokkal. Politikusok kampányokat nyerhetnek, vagy veszthetnek attól függően, hogy gesztusaik és szavaik összhangban vannak-e egymással.

Napjainkban a legügyesebben a sikeres politikusok, diplomaták, ügyvédek azok, akik képesek uralni gesztusaikat. Ezt ismeretekkel, koncentráló képességgel, önuralommal és hosszas gyakorlattal érhetik el. A szakemberek, a jó megfigyelők azonban apróbb-nagyobb jelek által felismerik, ha a szavak és a testi jelek mást mutatnak. Például az őszinteség, határozottság jele, ha beszéd közben az ember egész tenyerét helyezi az asztalra, ujjai annak teljes felületével érintkeznek.

Bizonytalanságot, őszinteség hiányát mutatja, akinek csak az ujjai találkoznak az asztal lapjával, dombocskát, kúpot formál a tenyeréből. Ismerünk neves politikust, aki miközben kemény, támadó szöveget mond, keze kúpocskát formáz – feltételezhető – csupán frázisszinten erős. Ugyan ő védekező pozíciót árul el azzal, hogy gyakorta a mellén összefont karral jelenik meg a nyilvánosság előtt.

A televíziós viták a hatékonyak

A politikusok viták, televíziós beszélgetések, interjúk keretében az úgynevezett személyes zónában helyezkednek el, ám nagygyűléseken, tömegdemonstrációkon a távolságtartás jelenik meg. Ismerjük, a rendi társadalmak hagyománya, hogy az uralkodó réteget nagyobb távolság illeti meg. A főpapok, uralkodók, később politikai vezérek méltó távolságból szóltak híveikhez; szószékről, magas pulpitusokról, miközben a támogatók koszorúja övezte őket. Ma is szükségképpen kerülnek ilyen távolsági szituációba a politikusok a választási nagygyűléseken és más hasonló alkalmakkor. Ám tudni kell, hogy ez esetekben a saját táborukhoz szólnak, hiszen követőik, szimpatizánsaik jönnek el.

Ily módon aligha lehet az ellenfél táborából, vagy éppen a közömbösök tömegéből híveket nyerni. Korunkban hatékonyabbak a televíziós nyilvános viták.

A politikus inkább meggyőzheti így a szimpatizálókat, esetleg megingathatja az ellenfél táborához tartozókat, és megszólíthatja a közömbösöket. Természetesen, ha érvei hatékonyak, szavai és metakommunikációs megnyilvánulásai szinkronban vannak. A nyilvános politikai viták nem kerülhetők ki, igaz kockázatosabbak, éppen a már említett metakommunikációs ellentmondások miatt.

Visszatetsző lehet a szinkronhiba

A Talmud teszi fel a kérdést: Miért van az, hogy ökölbeszorított kézzel jövünk a világra, és kinyújtott ujjakkal távozunk? Az ökölbeszorított kéz az elszánt düh, az elszánt törtető cselekvés jele, az újszülött a fájdalmas szüléstől gyötörve, ösztönös dühvel ki akar törni. Egyik szelíd hangú politikus ökölbeszorított kézzel beszélt, miközben egy televíziós interjúban a jövő nemzedék neveléséről szólt. Bizony visszatetszést keltő a szinkronhiba a téma és a testbeszéd között.

Vannak politikusok, akik metakommunikációs tréningek révén tudatosan elsajátítottak bizonyos gesztusokat, mimikákat csakhogy, ha minden helyzetben ragaszkodnak a betanult sémákhoz, ellenkező hatást keltenek. A viselkedés szakemberek szerint a magabiztosság jele, ha valaki keveset pislog, ezáltal hosszabb szemkontaktusba kerül a másikkal.

Egyik politikus ezért pislogás nélkül, meredt szemmel néz ránk a televízióból. Köztudott a szem reflexszerűen működik, hat másodpercenként „szemet hunyunk a világ előtt“, vagyis pislogunk. Aki ezt hosszasan – nyílván tudatosan – kerüli, őszinteségét akarja mutatni, de lehet az is, hogy attól fél: kimondja az igazat. Szándéka ellenére a szólás igazát támasztja alá, hogy „szemrebbenés nélkül hazudik“.

Szavakkal könnyű, a testtel nehéz hazudni

Aki a beszélgetések során a kezét szája előtt tartja, orrát, arcát érintgeti – akarva-akaratlan – kétkedést ébreszt, és azt sugallja attól fél, hogy elszólja magát. A törzs és a kar mozgásainak szintén sokfajta jelzés értéke van. Aki járás közben a karját a háta mögött kulcsolja össze, felsőbb?rendűségről, túlzott önbizalomról árulkodik. Egy szerénynek ismert politikus, néhány órával a miniszteri kinevezése után így vonult ki a parlamentből.

Az európai politikai kultúra színtere egyre inkább már nem az utca. Több demokratikus fórumot célszerű felhasználni a politika megjelenítésére: a parlamentet, a civil fórumokat, igénybe venni az elektronikus sajtót.

A párbeszéd, a vita az a lehetőség, mely által a szavak súlyát a tudatos metakommunikációval lehet megerősíteni, és tanácsos figyelembe venni Desmond Morris viselkedéskutató megállapítását: „Hazudni csak szavakkal tud az ember, de egész testével aligha!“