A Szent Korona árnyékában

Először azt hittem, rosszul hallok: egy magyar turistacsoport, mely egyebek közt megtekintette a pozsonyi dómot is, a rendőrségen végezte. Később szórványos hírek érkeztek valamiféle illegális kalauzolásról, rendőrségi közbelépésről meg ilyesmikről. Minél több volt az információ, annál ellentmondásosabb és áttekinthetetlenebb lett a dolog. De hagyjuk a jogi oldalát a két fél illetékeseire. Vitathatatlan tény, hogy ésszel fel nem fogható, nyomasztó feszültség teremtődött, melyet a média csak felerősített. Támadt egy fal.

Jelképesnek tekinthető a helyszín, ahol az ügy kirobbant: a koronázó székesegyház tövében, a Szent Korona árnyékában. Tehát olyan helyen, mely magyarok és szlovákok számára egyaránt szent. Ahol Pázmány Péternek, a nemzetiségi kérdésben oly nagyvonalú bíborosnak a földi maradványai nyugszanak. Ahol oly sok közös királyunkat koronázták. Ahol is az oltáron nap mint nap megjelenítődik minden királyok királya, Jézus Krisztus. S az ő keresztje az, mely nyolcvanméteres magasságban a Szent Korona hatalmas másának csúcsát alkotja. A kereszt, mely mindkét nemzet felségjeleinek dísze. A kereszt, melyen Jézus Krisztus megpecsételte megfellebbezhetetlen felszólítását a békességre és a megbocsátásra. A kereszt, melynek elfogadása előtt az Úr az emberiségért és minden idők embereiért imádkozott, „hogy egy legyenek, mint mi”. (Jn 17, 11) Annál mélyebb a fájdalom: olyan helyen tört ki a viszály, melyet a legszentebb értékek légkörének kellene megtöltenie, ahol feledni kellene minden régi sérelmet, előítéletet, korlátot. Kár, hogy éppen itt emelkedik fel teljesen értelmetlenül egy újabb fal.

De közeleg már pünkösd. Milyen jó, hogy a Szentléleknek ez az intenzív áradása minden évben körforgásszerűen megismétlődik: hogy átadhassuk neki mind az összes földhözragadt, emberi különbözőségünket, s alázattal azt mondhassuk neki: Szentlélek, az egység Lelke, hidald át a mi nézeteltéréseinket, konfliktusainkat, gyarló hiúságunkat. S valóban, miért ne ismétlődhetnék meg, ami kétezer évvel ezelőtt történt, hogy noha más-más nyelveken beszéltek, mégis értették egymást.

Mert ez egyáltalán nem nyelvi kérdés. Nem arról van szó, hogy az emberek kölcsönösen tökéletesen értsék egymás nyelvét – ez még nem biztosítana automatikusan összhangot, egységet vagy megértést. Mélyebb kommunikációra van szükség – szívtől szívig tartóra. Szükséges a kölcsönös megbecsülés és tisztelet – ennek legmélyebb lényegét csak a földre küldött Lélek befogadásával érti meg az ember. Csak a Szentlélek részesít bennünket valódi identitásban, mely nem a másik lebecsülésén alapszik, hanem az önbecsülésen, annak tudatában, hogy Isten fia vagy lánya vagyok. Márpedig akkor mind testvérek vagyunk.

Pünkösd eszünkbe juttatja, hogy az egység, a békesség, a harmónia és a megbocsátás Lelkéhez fohászkodhatunk s kell is fohászkodnunk. Tűzként jelent meg az apostolok feje fölött, hogy a szívükbe hatoljon, s megváltoztassa őket. Ami kétezer évvel ezelőtt történt, számtalanszor megismétlődik a történelem során, s mindig aktuális, amiként – sajnos – még mindig aktuális az emberek közti viszály és széthúzás. És ismét, ma is tűzként akar hatni, alakítani, harmonizálni és tartalommal megtölteni bennünket: engem és téged is, itt és most. Az ő, a Szentlélek hatalmából válik az oltáron mindennap a kenyér és a bor Jézus testévé és vérévé. Ott, a Szent Márton-székesegyházban nap mint nap járulnak az oltárhoz a hívők, s nem érdekes a nemzetiségük, csakis az Istennel való kommunikációjuk. Közvetlen a szentség elfogadása előtt mind azt mondják: Ámen! Ugyanazt a szót, még ha gyakran más kiejtéssel is. Isten azonban nem törődik a kiejtéssel, neki csak az őszinteség számít.

A pozsonyi óvárosi konfliktusnak lassan elhal a visszhangja, túlharsogták más ügyek és ügyecskék. De ki biztosítja, hogy a feszültség nem lobban fel újra valahol másutt, más emberek közt? Míg nem tölt el bennünket a szeretetteljes kölcsönösség lelke, olyanok lesznek a viszonyaink, akár a puskaporos hordó, melyről nem lehet tudni, mikor robban fel. A tartós béke szavatolója egyedül Jézus lehet, és az általa az Atyától elküldött Lélek. Persze, csak ha valóban elszánjuk magunkat arra, hogy befogadjuk.

A szerző római katolikus pap