A szegényház

– Az anyám... ebben a városban tartózkodik... Az idősek otthonában...

– Értem... – mondta az apáca. Becsukta maga mögött az ajtót. Öt perccel később egy hajlott hátú, idős szerzetessel tért vissza. A bundát viselő érkezett kezet fogott a pappal.

– Hány esztendős a kedves mama?! – kérdezte a pap.

– Hát kérem... Nyolcvanöt éves már... – válaszolta Gé.

– Vallásos?! – kérdezte a pap.

Amíg jól bírta magát, mindig a templomban üldögélt... Szegény...

– És ön?! – kérdezte a pap.

– A testvéreimmel vagyunk itt... De ők még bementek a városba... Úgy hírlik, hogy van itt egy nagyáruház is... – mondta Gé. – Úgy egyeztünk meg, hogy az idősek otthonában találkozunk... Különben mindannyian római katolikusok vagyunk.... Csakhogy... sietős az élet... Sok gond... Sok cihelődés és baj! Nehéz ma állva maradni... Indulhatunk?!

A pap beleegyezően bólintott. Keskeny, kanyargó utcák. Régi-régi városka. A hegyek közé szorítva. A borok városa. Amerre az utak elnyúlnak, mindenfelé szőlődombok. Csakhogy most tél van. Téli zimankó. A pap pedig régi vágású, mondhatta volna később Gé. Tízgyermekes szegény családban nőtt fel. Túl van, bizony, túl a nyolcvanadik esztendején. Magas, lassan-lassan kiszikkadó férfiú! Tíz esztendőt töltött az egyik püspöki hivatalban, másfél évet meg a Vatikánban szolgált. „Egy régi vágású pap! – mondhatta volna a középkorú férfi. – Aki ugyan megöregedett már, de teljes valójával még mindig a küldetését szolgálja.” Amíg a város pereméről a szegényházig értek: az idős egyházférfiú megtanította Gé-t latinul köszönni. Sőt, még a miatyánk kezdő sorait is elmondta latinul. Aztán Gé-re terelődött a szó. Majd a kedves mamára, aki alighanem az életének utolsó kikötőjébe ért.

Egy nővérke jött elébük az udvaron. A kedves mamát az elkülönítőbe helyezték, magyarázta mosolyogva. A kedves mama ugyanis már napok óta gyengélkedik. Erre Gé megjegyezte, hogy nem érkezhettek korábban. „Mi dolgozó emberek vagyunk! Kivétel nélkül! Felelősségteljes munkát végzünk.”

A folyosó félhomályában haladtak. Amerre pillantottak, elszórt, elhasználódott emberi életeket láttak. Csontra soványodott, időn túlinak tetsző lényeket.

A különítőbe érve a pap az idős hölgy ágyához lépett:

– Doktor úr?! – kérdezte a mama.

– Kedves mama... – mondta a pap. – Én a pap vagyok. És ide jöttem, hogy a kedves mamával imádkozzam, és a kedves mamát megvigasztaljam...

– Meghalok? – kérdezte az aszszony.

A pap pedig megnyugtatta őt.

Ekkor becsukódott az elkülönítő ajtaja. A kicsi nővérke az érkezetteket a vendégszobába tessékelte, ahol Gé egy borítékot nyújtott át neki. A már-már hivalkodóan öltözött családtagok egy asztalhoz telepedtek. A kis nővérke pedig üdítőt hozott nekik. Illendőségből még elejtett néhány közhelyet, majd elnézést kérve távozott.

– Hát... Csak elérkezik ez a nap is! – mondta Gé.

– Még felépülhet... Most hideg tél van... A papa is végigpihente a telet, de tavasszal mindig erőre kapott...

Emlékeztek. Erős, szívós emberek voltak mindketten. Dolgoztak, gyürkőztek. Annyit gürcöltek, amennyi csak kitellett tőlük. S eközben a gyerekek felnőttek. És idegenkedve nézték a szüleiket. Idegenkedtek a kétkezi munkától is. Minden szülő naiv a saját gyermekeihez képest, mondogatták. Naivak voltak. És jólelkűek. Csakhogy jótét lélekkel nem lehet bevásárolni, sem pedig érvényesülni. „Csak egyetlen alkalommal értették volna meg a mi hajszolódásunkat – magyarázta Gé –, mert ma... ma egyszerűen a szerencse lován kell ülnöd, éjjel és nappal egyaránt, és sem hétköznap, sem pedig ünnep: a nyeregből nem lehet kiszállni!”

ĺgy beszéltek.

Majd elbúcsúztak a kedves mamától s a kis nővérkétől.

– Ritkán látják a kedves mamát... – mondta a pap. Gé-nek a kolostorig vezető úton már nem volt kedve a társalgáshoz. Vasárnap. És micsoda vasárnap! Hoszszú-hosszú, hóval fedett út. A lelki feszültség, hogy a dolgok kedvezően alakulnak-e a számára. Meg egyebek. Amit kellett: megcselekedte. Néhány perc múlva majd maga mögött hagyja a kolostorépületet. Egy teljes óra múlva már odahaza lesz...

– Ritkán látják őt... – mondta az idős egyházférfiú. – Az emberek legtöbbje... amíg fiatal, gyakran helytelen, máskor pedig elérhetetlen célokért feladja az elfogadható távlatokat. Egy vágyképért. Elhagyják a szülői házat. Hátat fordítanak az oltalomra vágyóknak. Elidegenednek. Szüleiket a sorsukra hagyják. A kedves mama is, kérem, testének ilyeténképpeni elgyengülése a hiányos táplálkozásban keresendő.

Gé kifejezéstelen ábrázattal pillantott az idős szerzetesre. Magában pedig arra gondolt, hogy igazából egészen jó emberismerő. Pontosan úgy, ahogy Gé is az. Figyelni mások fellépéseit, cselekedeteit, gondolkodásmódját. S ha lehet, akkor mások naivitásából hasznot húzni. Ez Gé! Ez az ő útja! Ebben különbözött a másiktól.