A savanyú káposztásítása

Hozzávalók: tíz fej káposzta (lehet húsz, harminc, de akár több is, attól függően, hogy csupán családi körben szeretnénk-e elfogyasztani a majdani terméket, vagy pénzt akarunk belőle csinálni), só, bors, babérlevél, birsalma, ha nincs, megfelel a normális alma, köménymag, hagyma, levegő, idő, fahordó vagy cserépedény, káposztagyalu. Amikor ez mind megvan, szépen, tisztán, kiterítve, felállítva, akkor tulajdonképpen minden ízünk és illatunk is megvan a művelethez, illetve célunk eléréséhez, a célunkat jelentő savanyún kívül. Amely pedig potenciálisan ott lebeg körülöttünk a levegőben, csak mindaddig nem érzékeljük, amíg nem tárgyiasul, vagyis amíg megjelenési formát nem ölt a felsorolt hozzávalókból kézzel (vagy régebben lábbal) egybegyúrt anyagban, természetesen néhány nap elteltével, amely nem más, mint az idő. Ez a spirituális megközelítési mód abban különbözik a káposzta savanyításának hagyományosan materialista gyakorlatától, hogy itt a láthatatlant, az érzékelhetetlent provokáljuk, ingereljük, mondhatnám, a semmiből próbáljuk előcsalogatni savanyúnkat. A káposzta és a fűszerek elegyével, nem pedig elegyéből. Ez utóbbi nem kunszt, azonban ennél lényegesebb az a felismerés, hogy a savanyú nem a káposztában van, mint jeleztük az imént, hanem a bennünket körülvevő világból nyerjük ki. Én úgy, ahogy itten most leírom. Először is két székre helyezem a gyalut. Mielőtt az egyikre ráülnék, és egy kicsit a gyalu végére, hogy ne mozogjon, a gyalu közepén srégen feszülő kések alá vájdlingot helyezek, abba potyog a reszelék. Ekkor már bészbólsapka van a fejemen, ki tudja, mikor gondolja meg magát egy hajszál, kezem tiszta, világslágerek szólnak a rádióban, borosüveg a kredencen, ilyenkor imádom a konyhát, szétrakva minden, muzsikál. Édes ősz esti hangulat, s benne szőke feleségem, aki mosolyával nélkülözhetetlen társam a savanyú káposztásításának folyamatában, ő készíti nekem elő a fejeket is, éles késsel, a torzsa eltávolítása komoly műtét. Nekigyűrkőzöm, s percek alatt legyalulva az első adag káposzta, tele a vájdling, mint a megrakott szénásszekér. Na gyere te, cseréphordó, fel a székre – szólok eztán, s ágyat készítek a hordó fenekén sóból és valamennyi fűszerből, a felaprított almából, hagymából is a lágy tapintású káposztaszálaknak, melyek halmába olyan érzés belemarkolni, mint tavaszszal az első frissen kaszált fűbe. Telik a hordó, egy sor fűszer, alma, hagyma, egy réteg káposzta, majd megint fűszer, alma, hagyma, újabb réteg káposzta, miközben minden „emelet” után dögönyözöm a matériát, préselem tenyérrel, szorítva ki belőle a levegőt. Túljutva a hordó felén, egyszer csak elkezd levesedni, ez jó jel, s ahogy mifelénk mondják a kulturált ivók, erre harapok egy kis bort. Mire a végére érünk, saját leve alatt a káposzta, és hát lassan a konyha is összeáll, újra a régi. De még nem ülhetünk le, mert a savanyú előcsalogatásának ugyan megteremtettük a lehetőségét, csak az nem mindegy, hogy milyen savanyút kapunk, fogyaszthatót-e, vagy olyat, amelytől helyből fordulna fel a legkevésbé finnyás állat is. Bizony, a hordót le kell zárni, pontosabban először a káposztát elszigetelni a láthatatlan külvilágtól – mely különben már benne van a savanyúval együtt – fából készült fedővel vagy úgy, mint jómagam, saját kezűleg formázott, egymásba illeszthető deszkalapocskákkal, aztán erre a fedőre nagyobb követ helyezünk, nehogy a savanyú elővarázsolása közben kitörjön és oxidálódjon a káposzta. Ezután takarjuk be magát a hordót. Az én cserépedényem tetején árok fut körbe, abba vizet öntök, majd mintegy sapkaként ráteszem az ugyancsak cserépfedőt. Ebben az a jó, hogy amikor buggyanó hangot hallunk, akkor tudjuk, távoznak a kiszorított levegőből maradt, illetve a savanyú keresése közben keletkezett gázok, valamint a láthatatlan külvilág fölösleges elemei a káposztából, mely ilyenképpen napokon belül könnyen eléri célját, célunkat, megtalálja a savanyút, és felszívja magába, alakot ad neki, miközben enyhén ellágyul. Kiváló székelykáposztának, kolozsvári rakottnak, korhelylevesnek, C-vitaminnak nyersen, és ugyanígy gyomorfekélyre. Biztosak lehetünk abban is, ettől nem engedi el magát a hasunk, mint a mesterségesen savanyított, vegyszerekkel életben tartott üzleti savanyú káposztától.

Különben a végeredményt tekintve teljesen mindegy, hogy a materializmus vagy a spiritualizmus felől közelítünk-e a káposztához, savanyítunk-e vagy káposztásítunk, a fontos az, hogy tudjuk, mit eszünk ebben a tartósítószerekkel elárasztott, gyorsétkezdés és meglehetősen csalafinta világban, a kis és nagy átverések korában. Ezért szeretem magam készíteni a kolbászt is, a bort is. Legalább ennyi legyen házi. És íz.