A remeték és a barátok világa

Ahány világvallás, annyiféle szerzetesrend? Jóval több, hiszen a buddhista, az iszlám és a hindu szerzetesek általunk kevéssé ismert sokaságán kívül a katolikus egyház szerzetesrendjeit is nehéz áttekinteni. A buddhizmus szerzetesi közösségei sokkal mélyebb gyökerűek, mint keresztény társaik: az első rendeket maga Gautama Buddha alapította két és fél évezreddel ezelőtt.

Németül a szerzetest Mönchnek nevezik. A szó a görög monarchoszból, illetve a latin monachusból származik, ezek jelentése: remete. Ez a fogalom visszavezet bennünket a kolostorok történetének kezdeti korába; hajdanában ugyanis sok keresztény a sivatagi magányban és visszavonultságban, aszkétikus életmódot folytatva iparkodott közelebb kerülni istenéhez. Az ilyen anachorétáknak is nevezett remeték idővel közösségeket alkottak, ezekből jöttek létre a szerzetesrendek. Az első kolostort 332-ben Felső-Egyiptomban alapították.

Az alapítók

A keleti egyházak szerzetesi rendszerének atyjaként Szent Baszileioszt tisztelik, míg a nyugati világ rendjei Nursiai Szent Benedek (480–543) fellépésétől kezdve alakultak ki. Benedek 528-ban alapította meg a montecassinói kolostort, ezzel a nyugati szerzetesség alapjait is megvetette. Rendi szabályzata (Regula) a szerzetesek legfőbb kötelességévé az olvasást tette, szigorú felügyelettel, ellenőrzéssel. Minthogy a bencés klastromok csakhamar elszaporodtak, az olvasásnak, s ekképp az írásnak számos műhelye támadt Európában. E rendek tagjait a tisztaság, engedelmesség és szegénység hármas elve vezérli, erre a csuhájuk kötelén látható három csomó is emlékezteti a barátokat. A kolostori regulák nemcsak szűziességet írnak elő, hanem szabályozzák a munkára és imára (ora et labora) fordítandó időt is. (Az ortodox kolostorokban a vallásos áhítat a legfontosabb eleme maradt a szerzetesi életnek, a munka nem került előtérbe.) Az új szerzetesrendek folyamatos alapítása kibővítette a keresztény közösségek spektrumát. A bencések, a kartauziak és a ciszterek mellett létrejött a johanniták, a máltaiak és a lázárok rendje. Ez utóbbiaknak köszönhetjük az első, higiénikus elvekre épülő ispotály (kórház) létrejöttét. A régi szerzetesrendek tudvalevően valamikor a betegápolásnak is egy-egy középpontját alkották, a mai kórházakat helyettesítették. A domonkosok és a ferencesek saját prédikációikkal, elmélkedéseikkel töltötték meg a zsúfolt írású kódexeiket. A 13. század elején alapított, úgynevezett kolduló rendek, amelyek tagjai kolostori-közösségi háttér nélkül, teljes szegénységben éltek, ugyancsak szépen gyarapodtak: alapítójuk, Assisi Szent Ferenc (1182–1226) példáját néhány évtized alatt már több mint nyolcvanezer szerzetes követi.

Trappista és szürkebarát

Étel-ital is őrzi a szerzetesek nevét. A sokak által kedvelt trappista sajtot Mayenne közelében, a Notre Dame de Port-du Salut kolostor trappista szerzetesei készítették először. A badacsonyi szürkebarát nevét a cseri barátoknak köszönheti. A ferences szerzetesrendnek azt a szigorúbb irányú ágát nevezték így, amely 1368 után szüremkedett Boszniából Magyarországra. Első zárdáik egyike a Temes megyei, ma már nem létező Cseriben volt, elnevezésüket szürke ruhájukról kapták. A gyógyító szerzetesek praxisában egykor jelentős szerepe volt a különböző gyógyfüvekkel ízesített boroknak, gyümölcsszeszeknek is. A bor- és szeszesital-kereskedelemben ezért vált szokássá régi szerzetesrendekről nevezni el egy-egy jellemző zamatú, aromájú italt. Hajdani költőnk, Virág Benedek (1754–1830) is egy ideig szerzetes volt. Az egyetlen magyar alapítású szerzetesrend, a pálosok fehér csuháját azonban nem sokáig hordhatta: Mária Teréziának és II. József császárnak a szerzetesrendek többségét eltörlő rendeletei (1773, 1787) következményeként megszüntették a kolostorokat, az értékes szerzetesi könyvtárakat pedig elárverezték.

A szerzetesrendek korunkban is megtalálják feladataikat. Míg egykor a szerzetesi közösség tagjai komolyan vették a külvilágtól való elvonulást, és gyakran csak saját családjukkal tartották a kapcsolatot, a mai szerzetesrendek olyan élet-, munka- és imaközösségek, amelyeknek tagjai – lelkészek, pedagógusok, nevelők – napjaink gondjaival foglalkoznak, tevékenységük elsősorban a társadalom peremcsoportjaira összpontosul. Elérhetőségük is megváltozott a modern világban. Már nem kell kolostorkapun kopogtatni, hogy a zárdafőnököt, apátot elérje a földi halandó.