A prágai műegyetem három évszázada

Amikor – jó néhány évszázad múltán – felmerült erre az igény, a már kialakult egyetemi struktúrába sorolták be az új tanszékeket. Sokáig így volt ez a prágai Károly Egyetemen is. Volt azonban egy másik út is, az önálló intézményalapításé. Ez elsőként az angol reneszánsz legsajátosabb uralkodójának, az egyházalapító királynak, a híres-hírhedt VIII. Henriknek jutott az eszébe, aki egy tudós kolostort – a Trinity College-t – 1546-ban főiskolai rangra emelt. E tette – néhány további mellett – történelmi jelentőségűvé vált: utat mutatott az önálló műegyetemek kialakulása irányába. A későbbiekben Európa-szerte felvetődött hasonló intézmények megalapításának a szükségessége.

Az alulról jövő kezdeményezés szép példája Christian Joseph Willenberg (1655–1731) esete, aki 1705-ben kérvénnyel fordul I. Lipót császárhoz és cseh királyhoz, hogy Prágában földmérőket képző műszaki főiskolát nyithasson. Az erről szóló pátenst 1707. január 18-án már utóda, I. József adta ki, amelyben kötelezi a cseh rendeket az új főiskola pártolására. Ez a 300 évvel ezelőtti jeles nap a Cseh Műegyetem születésnapja. Aligha kell hangsúlyozni, hogy Willenberg rögös útra lépett: azzal, hogy a királyi udvar nem vállalta a fenntartási költségeket, a támogatók hosszas meggyőzésének az időszaka következett számára. Hogy milyen nagy fába vágta a fejszéjét, arra a legjobb példa, hogy 10 évébe tellett, mire sikerült elérnie, hogy 1717. november 9-én a cseh rendek kiadják a tanítás megkezdésére vonatkozó rendeletüket, melyben 1718 januárját jelölték meg induló dátumként. Azt talán felesleges hangsúlyozni, hogy az első tanár Willenberg lett, aki 12 diákját a saját lakásán tanította. Mivel a fő tantárgy a földmérés tudományának elsajátítása volt, az intézmény emblémája – mai szóhasználattal: logója – egy földmérő mércére támaszkodó, a cseh államiságot kifejező, kétfarkú koronás oroszlán lett.

Willenberg halála után Johann Ferdinand Schor vette át a főiskola vezetését, ő korának egyik legjelentősebb vízépítő mérnökeként az építészet oktatását is bevezette, majd Franz Antonin Herget a Kancellária legfőbb földmérője a felsőfokú matematika oktatását is a tantárgyak közé sorolta. Mivel nem volt biztosított a folyamatos működés megfelelő anyagi háttere, császári rendelettel 1787-ben a korábban Rendi Főiskolaként működő intézményt a prágai egyetembe olvasztották.

Közben 1794-ben megalakult az Ecole Politechnique Paris, amely, a mai modern műszaki főiskolákhoz hasonlóan tanszékekre osztva szervezte meg az oktatást. Ez újonnan megerősítette a prágai műszakiak eltökéltségét, hogy ismét önálló életet élhessenek. Franz Joseph Gerstner vállalta magára a nehéz feladatot, hogy visszaszerezze az egykori Rendi Főiskola önállóságát, párizsi mintára megszervezve az oktatást. Hosszas utánajárásának eredményeként 1803-ban megszerezte az ehhez szükséges császári engedélyt, amelynek 3 év múltán sikerült érvényt szereznie. Nagy szerencséjére csupán adminisztratív elválásra volt szükség, tekintve, hogy a mérnökhallgatók 1786-tól saját épülettel rendelkeztek az Óvárosi Jan Hus utcában, a prágaiak egyik leghíresebb sörözőjének, az Arany Tigrisnek a tőszomszédságában. ĺgy, százévnyi hányattatás után a mai Cseh Műegyetem jogelődje megszerezte első saját székházát, amely napjainkig megcsodálható; jelenleg a hangkutató intézet működik a falai között. Mai szemmel igazán nehéz a többtucat épülettel rendelkező, tudományos kutatóintézetek sorát fenntartó, a világ tudományos élvonalába tartozó, nemzetközileg magasan jegyzett oktatói-tudományos intézményről elképzelni, hogy első központja e parányi palota volt.

Az intézmény életébe mérföldkőként vonult be az 1863-as év. Ekkor dolgozták ki első alapszabályzatát, amely már tartalmazta a karokat – ezek élén a rektor állt. Ebben az időben a főiskolát négy szervezeti egység alkotta: út- és vízépítő, építész-, gépész- és vegyészmérnöki kar. Egyidejűleg a cseh nyelv oktatását a némettel egyenrangúvá tették. Ez utóbbi intézkedés kiélezte a tanári kar német és cseh tagjai közötti ellentéteket, melyek szükségszerűen vezettek 1869-ben az egyetem felosztásához. Kedves eufemizmussal ezt akkor német és cseh „intézetnek” nevezték. A szétválással a csehek nyertek többet: Ivan Ullman tervei alapján 1872–74 között felépítették számukra a főiskola új épületét a Károly téren, azt a nagyszerű palotát, amely napjainkban az intézmény rektorátusának ad otthont. A következő évben a két „országos intézetet” államosították, és felvették a műszaki főiskola megnevezést.

A 19. század utolsó harmadára az ipar robbanásszerű fejlődése volt jellemző, amely igényelte a műszaki értelmiségiek tömeges képzését. Ennek eredményeként az egykor szerény intézmény falai között a 20. század elején már háromezernél is több hallgató tanult. Nagyban növelte az intézmény presztízsét, hogy 1901-től uralkodói rendelet alapján már doktori cím kiadására is jogosulttá vált, valamint végzős hallgatóiknak mérnöki titulust adományozhattak.

Az első világháború kitörése megakadályozta a műszaki gyakorlat által igényelt változtatások bevezetését, erre már csak az új köztársaság keretei között, 1920-ban került sor. Ekkor alakult ki megnevezésének mai alakja: Cseh Műegyetemként kezdett működni. Szervezetileg ekkor osztották fel 7 főiskolára, amelynek keretén belül külön képezték a műépítészeket, az építőmérnököket, a gépészmérnököket, a villamosmérnököket, a vegyészmérnököket, a mezőgazdasági és az erdészmérnököket, valamint a közgazdászokat. A felsorolásból kitűnik, hogy ez a korabeli műegyetem több későbbi főiskola alapjává vált, amelyek az idők folyamán kiváltak belőle.

A 20. század első harmada abból a szempontból is fontos volt a műegyetem életében, mivel a karok és tanszékek mellett több kutatólaboratóriumot és intézetet is kialakítottak. A későbbiek folyamán ezek a műszaki tudományos élet fontos alappilléreivé, a mai egyetemi kutatóintézetek magjaivá váltak.

A cseh főiskolák 1939-es bezárása a műegyetem számára is csapást jelentett. Egyrészt tanárai és diákjai szétszóródtak, megszakadt a folyamatos tudományos munka, valamint a dejvicei egyetemi város 1925-ben megkezdett építését is leállították. A felszabadulás után gőzerővel folytatták a megszakított munkát. Hogy mekkora feladat ellátásáról volt szó, arra a legjobb példa, hogy a campus épületegyüttesének utolsó tagját 1988-ban vehették birtokukba a hallgatók.

Az 50-es évek elejét a lázas átszervezés jellemezte, amely meglehetősen megosztotta a szakmai közvéleményt. Az egységes intézményt részeire bontották. Ekkor született meg – kiválás útján – a Vegyészeti Főiskola, a Mezőgazdasági és az Erdészeti Főiskola, valamint a Közgazdasági Főiskola. Az átszervezés 1960-ig tartott. Ekkor az ország egykor legnépesebb műegyetemén négy szervezeti egység maradt: az építészmérnöki, a gépészmérnöki, a villamosmérnöki, valamint a magfizikai kar. Ezt 1976-ban kiegészítették a műépítészeti karral. A növekvő hallgatói létszám megkövetelte újabb kollégiumi központok kiépítését. Prága több pontján is egész kis diákvárosok nőttek ki a földből. Strahov, Bubeneč és Podolí neve ismerősen cseng hazai értelmiségünk körében, hiszen a legutóbbi fél évszázadban ezernél is több szlovákiai magyar lakott a falaik között, szerezte meg a száztornyú városban diplomáját.

A legújabb korban is beleszólt a politika az egyetem életébe: Csehszlovákia 1993-as szétválása, az addig országos hatáskörű zsolnai Közlekedésügyi Főiskola „külföldre” kerülése után meg kellett szervezni a megfelelő szakemberek csehországi képzését. Ennek eredményeképpen alapították meg a Cseh Műegyetemen a közlekedési kart. Napjainkban az intézmény hét kutató-, egy mérnök továbbképző intézetet, saját könyvkiadót és kihelyezett egyetemi karokat tart fenn. Ezen kívül hozzá tartozik az ipari örökség kutató-, valamint a műszaki és kísérleti fizikai intézet is.

Az egyetemalapító Christian Joseph Willenberg aligha sejthette, hogy ötlete milyen termékeny talajra hullott. 300 év múltán a világ műszaki életének egyik legfontosabb fellegvára lett, amelynek napjainkban tízezernél is több hallgatója, több ezer oktatója, kutatómérnöke van. A világ második legrégebbi műegyeteme egyben a műszaki haladás egyik legfontosabb záloga is emberi civilizációnk számára.