A pásztorkodás sosem volt családcentrikus szakma

„ĺgy kell kinéznie egy jó pásztorbotnak” – mondja Mede JózsefA szerző felvételeMert ennek a záporoktól gyakran szenvedő gyönyörű tájnak a nagy része hegyes, földje – kevés kivételtől eltekintve – silány. Kétszer annyi ráfordítást igényel ott a búza, de csak feleannyit terem hektáronként, mint a Csallóközben. Az egy főre eső földterület se sok, a szövetkezetesítés előtt a húszholdas gazda arrafelé már jómódúnak számított.

A földrajzi feltételek

mindenhol beleszólnak az adott vidék gazdasági fejlődésébe, és talán éppen a kedvezőtlen adottságokból eredő körülmények teremtették meg Gömörben a vidékre annyira jellemző szakmát, a pásztorkodást. A gömöri pásztorkodás nagy múltra tekint vissza, korabeli dokumentumok szerint a 16. században ezen a területen már jelentős juhtenyésztés folyt. Ha azt boncolgatjuk, hogy könnyű vagy nehéz élet a pásztorkodás, a vélemények megoszlanak. Nézőpont kérdése: attól is függ, ki honnan értékeli a szakmát, de talán egyfajta válasz lehet a kérdésre, hogy a munkanélküliség terén dobogós helyen álló gömöri falvakban sok gazda(ság) évek óta pásztort keres.

A családokban az állatokkal való bánás a férfiak dolga volt, tehát az állatok őrzése is. A mesterség apáról fiúra szállt, a tízéves gyerek iskola után már egyedül őrizte a juhot, sertést, kecskét vagy a tehenet. Az egyházasbásti Mede József ezek alól talán kivételnek számít, mert apja nem volt se gulyás, se csordás, hanem gyári munkás, ő mégis nagyrészt pásztorkodással kereste kenyerét. Józsefnek a nagyapja volt elismert, betegségeket is gyógyító pásztorember.

A márciusi télben

kavarja a szél a havat, cudar az idő, ilyenkor a rossz kutyát se verik ki a házából. Mede József puliját nem is kell, megy az magától is, ha gazdája kint dolgozik – most éppen itat. A pásztor a vízre ügyel, hogy legyen elegendő az itatóban, de ne túl sok, a kutya meg közben a tehenekre vigyáz. Az itatás végén Józsi egy meleg helyiségbe vezet, sarokba támasztja barkócafa botját, és beszélgetünk.

– Nagyapám ismert pásztorember volt, távoli vidékekről is eljártak érte, ha állatokat kellett gyógyítani – emlékezik vissza. – Amikor itthon volt, se volt otthon, tavasszal kiköltözött a pusztára a gulyához, és csak késő ősszel jött haza. Mondta is apám, hogy ő nem akar pásztor lenni, ő a családdal akar maradni, azért lett belőle gyári munkás.

Józsinak viszont nagyon korán megtetszett a pásztorélet: még iskolába se járt, amikor egyedül éjszakázott a gulyával a Lőrince-patak mellé épített „gulyibában”. Volt saját kutyája: nem puli, hanem egy keverék, de hallgatott rá, és az volt a fontos. Nyolcéves korában már száz darab szarvasmarha őrzését bízták rá, persze csak a nyári szünetben, mert szeptembertől júliusig iskolába járt.

Majdnem tanító lett belőle,

ha az igazgató nem rejti el a levelet, amelyben közölték vele, hogy a felvételi vizsgát sikeresen teljesítette, meglehet, Józsiból mégsem pásztor lesz, hanem sportoló vagy tornatanár valamelyik iskolában.

– Az úgy volt – meséli –, hogy nagyon szerettem a testnevelést, és a tanítóm rábeszélt, jelentkezzek sportiskolába. Mint később kiderült, a felvételi sikerült, de az értékelés az iskola igazgatójához került, és ő nem adta oda a szüleimnek, mondván, nem való nekem az olyan iskola. Mivel közeledett a szeptember, és a sportiskola értesítését nem kaptuk kézhez, édesapámnak gyorsan intézkednie kellett. Rimaszombatban elintézte, hogy szeptemberben Zólyomban megkezdhetem a szakiskolát, hogy mészáros legyen belőlem. Hentes is volt a rokonságban, azt a néhány napot, ami még iskolakezdésig volt, azzal töltöttem, hogy gyakoroltam a szakmát. Amikor iskolában az inasoknak kitették az asztalra a húst, úgy kifordítottam a lapockát, mint a mesterem, másodéves koromban pedig már három műszakra jártam dolgozni.

Segédlevelet kapott,

katonaságig a losonci vágóhídon dolgozott, azután pedig a rimaszombati RISO-ban kapott munkát. Négy telet töltött a konzervgyárban, a nyarakat pedig otthon a szövetkezetben: májustól novemberig a Lőrince nevű völgyben, négy kilométerre a falutól a szövetkezet szarvasmarháit őrizte. A gulya reggel négy órakor indult és este tízkor tért vissza a szálláshelyre. Nem járt haza, édesanyja hordott neki ebédet. Később ötszázötven juh legeltetését bízták rá, segítséget nem kapott, de nem is kért.

– Mondta is egy idős pásztorember: „Józsi, hé, vigyázz, ne csináld, mert hatvanéves korodig kell dolgozni! Az neked még nagyon meszsze van!” Jól van, apó, válaszoltam neki, de most már bánom, hogy nem hallgattam rá. Fiatalon gyomorfekélyt kaptam, átestem egy infarktuson, tönkretettem a derekamat, a hátgerincemet, rossz a vállam, orvosaim szerint a térdemben majdnem fél centiméteres a kopás... Öt év óta félrokkantsági nyugdíjat kapok, és még nem vagyok hatvanéves, csak ötvenhét. Dolgozni nem bírok, de mivel az állatokat szeretem, a fiamnak segítek ott, ahol még tudok – magyarázza a most Dobfeneken élő Mede József.

A kolompnak régen

nagyobb jelentősége volt, mint napjainkban. A vidékeket járva manapság kevés helyen hallani kolompszót, de a dobfeneki határban kora reggeltől késő estig szól. Sőt az esti csendben az érces hangú „hangszerek” szava Ajnácskőig hallatszik. Mintegy hetven pergő, csengő és kolomp gyűlt össze a pásztor házi múzeumában, így télen javítgatja a sérült darabokat, hogy tavasszal bátran felrakhassa a tehenekre. Télen kell a pásztorbotról is gondoskodni, decemberben kivágni és tavaszig kipirosítani. – Egy jó pásztorbotnak így kell kinéznie – mutatja. – Barkócafát kell keresni, ami nem egyszerű feladat, mert kevés van belőle. A dobfeneki határban nincs is, csak két vessző, de három év is kell hozzá, hogy azokból pásztorbot legyen. Amíg a hajtás vékony, bicskával sebet ejtek rajta, és a görcsöket leszedem. Az éles késsel ejtett seb beheged, és ettől lesz szép mintás majd a bot. Az oldalhajtásokat minden év tavaszán lenyesem, és amikor a vesszőből bot lesz, decemberben kivágom. Azért decemberben, mert a télen kivágott fa nem repedezik meg. Tűz felett megforgatom, megpárolom, hogy a háncs könnyen eltávolítható legyen, bükkfa vagy tölgyfa hamuját vízzel megkeverem, és azt kenem rá a botra, attól néhány nap alatt szépen megpirosodik.

Ugat a puli, újabb látogató érkezik, én elköszönök. Útban hazafelé még fülemben csengnek a pásztor szavai: „Ezt a szakmát nem lehet senkire ráerőltetni, az ember vagy szereti az állatokat, vagy nem. A pásztorkodást csak pénzért nem lehet, de nem is szabadna csinálni.”