A nemzetiségek közötti megértés

Az említett témával kapcsolatban a közelmúltban olyan megjegyzést is hallottam, talán azt képzelik (mármint a magyarok), hogy a magyar világnyelv, majd epésen hozzátéve, az utóbbi időben annyira kiépítették lobbyhálózatukat, hogy egyszer talán még ez az elképzelésük is valóra válik.

Már elöljáróban szeretném leszögezni, az említett megjegyzésekkel kapcsolatban nincs szándékom sem pro, sem pedig kontra vitatkozni. Elvégre demokráciában élünk, melynek keretei között a szabad véleménynyilvánítás is elfér, így hát nem tilthatjuk meg senkinek sem, hogy fennkölt gondolatait és elképzeléseit ily módon tegye, úgy is mondhatnám, közkinccsé. Talán meglepően hangzik, mégis úgy gondolom, az ilyen kijelentések miatt nincs értelme a szerzőikre neheztelnünk. Ha ugyanis szerintük a magyar nyelvet távlatilag az a megtiszteltetés éri, hogy világnyelv szintre sikerül magát felküzdenie, igazán nincs miért neheztelnünk, netán haragra gerjednünk az alkalmi jósokra, még ha megjegyzéseik kissé epésen hangzanak is. No, de ezzel kapcsolatban most nem szeretnék részletekbe bocsátkozni, inkább a nem is olyan távoli múlt néhány, sok olvasónk számára ismeretlen és bizonyára meglepő eseményre szeretnék rávilágítani. Arra a történelmi tényre ugyanis, hogy a magyarok, pontosabban az illetékes magyar szervek a szlovák nyelvet bizonyos vonatkozásban – ami talán kissé bizarrul hangzik – a világnyelv szintjére emelték, amit az alábbiak is értelemszerűen bizonyítanak.

Történelmi tény ugyanis, hogy 1938 őszén a Felvidék déli (vagyis Dél-Szlovákia), túlnyomórészt magyarlakta részét a bécsi döntés értelmében az akkori Magyarországhoz csatolták, jóllehet a visszacsatolt terület néhány városában, valamint azok környékén szlovák nemzetiségű polgárok is éltek. Igényeiket kielégítendő, ahol kérték, az illetékes hatóságok minden szinten létesítettek szlovák tanítási nyelvű iskolákat, természetesen párhuzamosan a magyar tanítási nyelvű iskolák mellett. Ezekben a magyar tanítási nyelvű középiskolákban (mindenekelőtt a gimnáziumokban) egy meghatározott évfolyamtól kezdődően minden tanulónak kötelezően választani kellett egy világnyelvet, ami abban az időben leggyakrabban a francia volt, mivel a németet kötelező nyelvként oktatták. Ugyanakkor az illetékes tanügyi szervek érvényes rendeleteik keretében lehetővé tették a magyar tanítási nyelvű középiskolákban, hogy a tanulók a világnyelv helyett, annak egyenjogú megfelelőjeként a szlovákot választhassák, s abból érettségi vizsgát tegyenek, amit számos tanuló, szülei beleegyezésével örömmel elfogadott, és eredményeként a magyar nemzetiségű tanulók tökéletesen elsajátíthatták a szlovák nyelvet. Ezen túlmenően lehetővé tették a magyar–szlovák szülői kapcsolatok eredményes fejlődését is. Ami pedig Dél-Szlovákiában a második világháború után történt, valamennyiünk számára jól ismert tény, hiszen 1945-ben minden magyar tanítási nyelvű iskola működését beszüntették, s ez a helyzet csak 1950-től kezdődően változott meg.

A jelenlegi Ukrajnához tartozó Kárpátalja 1939-ben történt viszszacsatolása után viszont az ottani magyar tanítási nyelvű iskolákban a ruszin nyelv tanulását tették lehetővé a kötelező világnyelv helyett. Amikor aztán 1940-ben a jelenleg Romániához tartozó Erdély egy része Magyarországhoz került, az illetékes hatóságok a román nyelv tanítását a terület valamennyi magyar nyelvű tanintézetében kötelezővé (!) tették az óvodáktól az egyetemekig. Ezzel kapcsolatban megjegyzem, hogy a második világháború után gimnáziumi tanulmányaimat Magyarországon végeztem, s így alkalmam adódott több olyan tanulótársam bizonyítványába bepillantani, akik az egykori kassai, ungvári, esetleg nagyváradi gimnáziumban kezdték meg tanulmányaikat, s az említett nyelvekben elért eredményeikről bizonyítványaik vallottak. Közülük néhányan még ma is élnek, s az említett tények valódiságán túlmenően sok mindenről tanúskodnak. Mindenekelőtt arról, hogy a nyelvek kölcsönös tisztelete milyen pozitív hatást gyakorolt a különböző nemzetiségek tanulói és családi kapcsolatainak alakulására.

Az említett tények nemcsak hogy feljogosítanak, egyszersmind felszólítanak arra, hogy tisztelettel őrizzük és megbecsüljük múltunk hagyományait, továbbadva őket az elkövetkező nemzedékek számára.