A Napkirály bizonyára csak fintorogna

Másodmagával lakik itt, második feleségével, a szintén kékvérű családból származó spanyol Micaela Cousino Quinones de León aszszonnyal. A kerület kereskedői jól ismerik Henri herceget, hiszen – minthogy szereti a gyomrát – gyakran járja végig a környező pékeket, henteseket, zöldségeseket, halasokat. Ezek persze tisztában vannak azzal, kit is szolgálnak ki, és igyekeznek mindenből a legjobbat adni neki. Ez a kereskedői tüsténkedés korántsem csak a rangnak szól, és egyáltalán nem a sznobizmus megnyilvánulása. Henri herceg már csak azért is megérdemli részükről a kivételes bánásmódot, mert hiszen kedves, figyelmes ember, aki közvetlen modorával gyorsan megnyeri a „közemberek” rokonszenvét. És ő is szívesen mutatkozik társaságukban, miközben az összes európai királyi ház tagjai szegről-végről rokonai, legközelebbről persze a Bourbonok. Ezért aztán kedves kuzinja ő a spanyol és a belga királynak, szívesen látott vendég a holland vagy a dán királyi udvarban is.

Hogy miért lakik középosztályi környezetben, amikor ilyen rokonság veszi körül? Nyilván főleg azért, mert nem futja neki többre. Apját még Európa három leggazdagabb embere között tartották számon közvetlenül a második világháború után, de miután 1950-ben a francia királyi család sok évtizedes száműzetésből hazatérhetett, a kastélyok, birtokok, ingóságok vajként olvadtak szét a valóban királyi udvartartást vivő Guise herceg kezén. Amit aztán később tizenegy gyerekére hagyott, az már nem igazán mondható királyi vagyonnak.

A legtöbbet persze elsőszülött fia kapta tőle. Nem vagyonban. Hanem azzal, hogy ő volt a Dauphin, vagyis a nem létező francia királyság trónjának általa megnevezett örököse, apja halála után pedig a királyi ház feje. Más szóval: ha Franciaországban még ma is királyság volna, VII. Henrik néven ő uralkodna.

A Guise-ek, tehát a Napkirály öcscsének családjából származó Henri d’Orléans-ból valójában nem olyan nehéz felkészülni egy újságírónak a személyes találkozó előtt. Bármelyik történelemkönyvet üti fel az ember, mindenütt az ő famíliájának tetteibe botlik, hiszen legalább ezer évig visszamenőleg az összes francia koronás fő a felmenői közé tartozik, ha nem is mindegyik nyílegyenes ágon.

A királyi ház fejének lenni pedig akkor is társadalmi respektust jelent Henri herceg számára, ha napjaink köztársasági Franciaországában szemmel láthatóan semmi nincs olyan távol, mint a monarchia visszatérte. Royalista párt még törpepártként, vagy népesebb baráti asztaltáraságként sem működik az állam határai között. A köztársasági értékek sziklaszilárdak, és annak is tartja őket mindenki. Beleértve Henri herceget is, aki megannyi címe közül csak a Párizs grófja stallumot használja állandó jelleggel, gyakorlatilag családnév helyett: „Henri, comte de Paris” – dedikálja mindenkinek mostanában megjelent nagy sikerű memoárkötetét.

Interjúiban Henri d’Orléans többnyire úgy fogalmaz, hogy nem tartja magát royalistának – de a beszélgetés alatt hamar kiderül, hogy a dolog azért ennél némileg bonyolultabb. Ami kezdődik azzal, hogy környezete a találkozó előtt jelzi: „prince Henri” szereti, ha monseigneur-nek szólítják, ami – Franciaországban ezt minden iskolás gyerek tudja – XIV. Lajos óta nem kizárólag főpapoknak, hanem mindenekelőtt a Dauphinnek, vagyis a trónörökösnek dukál.

S minthogy a 70 éves Henri d’Orléans nemcsak nagyúri megjelenésű, elegáns és kellemes modorú beszélgetőtárs, hanem igen széleskörűen tájékozott ember is, szemmel láthatóan alig táplál illúziókat személyes lehetőségeit illetően. De a monarchia jövőjével kapcsolatban valószínűleg már nem ennyire egyértelmű a helyzet.

Szerinte a királyság sorsa törvényszerűen teljesedett be Franciaországban, mivel nem tudott fejlődni, márpedig – mint mondja – „evolúció nélkül jön a revolúció”. Egy francia herceg – meditál – nem törekedhet a történelemmel szemben revánsra, és mi sem áll tőle távolabb, mint ábrándokat kergetni. A jelekből ítélve azonban vélhetően nem zárja ki, hogy miként a polgárok annak idején megvonták a bizalmat a monarchiától, ugyanúgy egyszer még vissza is kívánhatják a királyságot. Vagyis demokratikus eszközökkel valamikor a jövőben, adott esetben a választók alkalmasint „visszacsinálhatnak dolgokat”. Egy „demokratikus felkenés” lehetne csak napjainkban a restauráció egyetlen lehetősége.

Hogy mennyire hisz ebben a délibábban?

Nehéz eldönteni. Mindenesetre többször megismétli: soha nem pártokban, hanem egész életében Franciaország egészében gondolkodott, és feladatának tekinti a nemzeti egység erősítését. Szavai szerint ez életének nagy kötelessége.

Egyébként pedig soha semmi egyebet nem akart, mint a hazáját szolgálni. Ahogy ezt a mondatot kiejti a száján, abban nincs pátosz, láthatóan pusztán tényt akar rögzíteni. Ezt sok francia hajlandó is neki minden további nélkül elhinni, pártállásra való tekintet nélkül. Hiszen Henri herceg például gyakori vendég a párizsi médiában. Komolyan veszik, sok mindenről kikérik a véleményét – a monacói hercegnők viszontagságos házasságairól éppúgy, mint a francia hírszerzés állapotáról. Adnak arra, amit mond, mert nem férhet kétség hozzá: tudja, mit beszél azokban a dolgokban, amikről hajlandó nézeteit megosztani a nyilvánossággal.

Minden szaván érződik, hogy kiváló iskolákba járt (igaz, a párizsi politikai tudományok intézetében megbukott a záróvizsgán), utána pedig olyan munkákat végzett, amelyek akár bizalminak is mondhatók. Főleg persze a De Gaulle tábornok környezetében eltöltött években, amikor a hírszerzés és az államfő közötti „postás” szerepét töltötte be. Tagadja, hogy a hírszerzésnél dolgozott volna; a szárnysegédi megbízatást afféle irodai elfoglaltságnak írja le. Soha nem dolgozott „terepen”, így tehát valóban nem is lehetett a klasszikus értelemben vett hírszerző. Mindazonáltal hallhatni tőle ilyen-olyan kémhistóriákról, például még ma is láthatóan büszke arra a szerepére, amelyet egy, algériai lázadóknak szánt fegyverszállítmány lefülelésében játszott az ötvenes évek végén. Az algériai háború után egyébként az idegenlégió tisztje lett, ahonnan pár évvel később állítása szerint könynyek között szerelt le.

Onnantól kezdve aztán békésebb vizeken evezgetett – banktisztviselő volt például a Crédit Lyonnais-nek azon az osztályán, ahol a harcos trockista vezér, Arlette Laguiller is dolgozott. Ő nagyon jó szívvel emlékezik vissza ma is a „francia La Pasionariára”, aki viszont nem győzi hangoztatni: képtelen visszaemlékezni rá, találkozott-e valaha is személyesen Henri herceggel.

A bank után pedig csak a festés maradt számára, amit kedvtelésből űz, pedig egykor azt hitte, hogy egyszer majd ez lesz kenyérkereső foglalkozása. De apja egyetlen mondattal széttörte ilyen irányú ambícióit. Mert amikor az érettségi után bejelentette neki, hogy képzőművészeti főiskolára szeretne jelentkezni, a családfő ezt válaszolta: – Politikatudományt fogsz tanulni, és punktum.

Ez a „punktum” az apja részéről élete sorsfordulóin még később is többször elhangzott. Például 23. születésnapján, amikor a királyi ház feje közölte vele: – A trónörökösök Franciaországban 23 évesen szoktak nősülni; három hónap múlva te is nősülsz, punktum.

ĺgy is lett, olyannyira, hogy a szülők még azt is megmondták neki, ki a boldog ara. A német hercegkisasszony aztán öt gyereket szült neki, mígnem Henri bejelentette az apjának, hogy Micaela kedvéért elválik. – Ha megteszed, kitagadlak a családból, és elveszíted a trónörökösi címedet, punktum – válaszolta a családfő. Ez meg is történt a későbbiekben – a Dauphin címet lényegében csak a halálos ágyán ítélte neki oda újra a zord atya.

Akivel egyébként Henri egész életében viaskodott. Könyvében tisztelettel ír róla, de néha nem is annyira burkolt iróniával kommentálja szigorú felmenője koronás álmait. Például azt, hogy egy időben De Gaulle segítségével gondolta visszaszerezni a trónt. Állítólag ő, a huszonéves Henri világosította fel apját, hogy a tábornok nem azért tért vissza egy évtized után a hatalomba, hogy másnak kaparja ki a gesztenyét.

Történetei java részét – köztük a fentebb említett sztorikat is – megírta frissen publikált önéletrajzában. Erre a könyvre láthatóan nagyon büszke Henri herceg. És arra is, hogy a kötet megjelenése óta egyik olvasótalálkozóról a másikra siet. Sőt, a karácsony előtti hagyományos párizsi könyvvásárok egyik legkeresettebb szerzőjének is ő számított. – Legutóbb is három óra alatt 160 kötetet dedikáltam, egészen elzsibbadt a kezem tőle – sajnáltatja magát.

Csak első családjáról beszél keveset a könyvben, és élőszóban is nehéz szóra bírni erről a kényes témáról. Tény, hogy a gyerekeit és unokáit szinte soha nem látja, pedig szeretné. Ő első feleségét teszi felelőssé ezért az áldatlan állapotért – fiai azonban ritka nyilatkozataikban másként magyarázzák a kialakult helyzet okait.

Tény, ami tény: komolyan vehető udvartartása nincs, valószínűleg azért, mert apjával ellentétben nem is igényli ezt. Szívesen beszél ugyan arról, hogy a legutóbbi néhány évtized összes francia államfője beszélgetőpartnerei sorát gyarapította. De Gaulle egyenesen olyanokra tanította, hogy soha ne késsen sehonnan, mert egy király első számú erénye a pontosság. Jacques Chirac pedig annak idején afféle házitanítója is volt neki. Más kérdés, hogy jó ideje már nem szoktak találkozni az elnökkel.

De amúgy sem túl sok időt tölt Párizsban. Ha csak teheti, mallorcai bérelt házában akvarellezik, vagy gondozgatja a Micaelával együtt ültetett narancsligetét.

S legbelül talán arra fülel, mikor érkezik hozzá a haza hívó szava...

Párizs, 2004. január