A nagy ugrás

Ekkor hangzott el – az Apollo-11 leszállóegységéből kilépve és űrcsizmáik alatt szilárd talajt érezve – a mind a mai napig maradandó mondat: Kis lépés ez egy embernek, de hatalmas ugrás az emberiségnek! Hogyan tekintünk ma az első holdra szállás tényére? És mert égi kísérőnkön 1972 decembere óta – amikor az Apollo-17-tel Eugen Cernan és Harrison Schmitt a holdporban lépdelve már három sétát is tett az ott töltött több mint három óra alatt – nem járt ember (bár távolabb sem sikerült eljutnunk azóta), mára vajon amerikai–orosz holtversennyé alakult-e a Hold-verseny? Dr. Jávorka Ágoston fizikus és csillagász segített visszanézni a jövőbe.

Egy fél század elegendő időtáv ahhoz, hogy azt mondhassuk: a tudományos és műszaki előhaladás szemszögéből a 20. század legmerészebb kalandja volt, hogy ember lépett a Holdra?

Meggyőződésem szerint igen, bár tény, hogy voltak más hozzá mérhető és az ezredfordulóval magunk mögött hagyott századon is túlmutató evolúciós kutatási eredmények. Így például az emberi gének titkainak mélyreható megismerése. Általános igazság viszont, hogy az ilyen csöndesebb és elvontabb tudományos győzelmek sem a nagyközönség, sem a sikerekre építő politikusok számára nem eléggé látványosak. Ettől függetlenül tagadhatatlan, hogy a holdra szállás valóban komoly technológiai kihívás volt. Érdemes ugyanis belegondolni, hogy amikor az egymással féltékenyen versengő amerikaiak, illetve azokban az időkben a szovjetek az egész űrprogramot külön-külön elindították, lényegében még a németek által az 1930-as években és a negyvenes esztendők legelején kifejlesztett rakéta, a V-2 volt a majdani űrbe jutás esélyét megalapozó legfejlettebb eszköz. Ezzel mindenki tisztában volt, aki Amerikában, az egykori Szovjetunióban, vagy a briteknél a földi légkörön kívülre törekvés, a világűr meghódításának gondolatával foglalkozott. Ezért az 1945 utáni hidegháború első egy-másfél évtizedében mindkét „térfélen” a rakétafejlesztés lett a műszaki előrelépés hajtóereje. Ennek megfelelően például az USA-ban egészen új tudomány- és iparágak jöttek létre, mígnem a Holdmissziót fémjelző Apollo-programban már 400 ezer ember dolgozott! A mérnököktől az orvostudományig, a finommechanikától a komplex számítások elvégzésére alkalmas komputerrendszerek fejlesztéséig minden területen.

Amerikában a Gemini- és az Apollo-program, a Szovjetunióban pedig a szputnyikok, a Szojuzés Vosztok-hordozórakéták „küldetésében” az értékes tudományos célkitűzések voltak-e az elsődlegesek, vagy sokkal inkább az amerikai–szovjet presztízskérdés dominált, főként a két szuperhatalom erőfitogtatása?

A hidegháború viszályaiban a politika vezérelve, nyilván az ezzel járó hadászati érdekekkel együtt, a tekintélybeli vetélkedés volt. Bizonyos lépéselőnyben az amerikaiak voltak, mert a hatalmas Saturnrakéták motorjait már az ötvenes évek derekán kezdték fejleszteni. Hamarosan azonban rádöbbentek, hogy ez a rakétatípus pusztán katonai célokra alkalmatlan. Ellenben már készen állt, amikor a felgyorsult űrprogramhoz kellett, hiszen Kennedy elnök 1961-ben hivatalosan bejelentette: az évtized végéig az Egyesült Államok embert küld a Holdra. És egy ehhez szükséges hajtóművet nem lehet „megrendelésre”, egy-két év alatt kifejleszteni...

Ez volna az utólagos magyarázata annak, hogy a tulajdonképpen párhuzamosan futó szovjet Holdmisszió kudarccal végződött? Noha jó ideig úgy tűnt, ők vannak fórban: Gagarin volt az első űrhajós, a Holdra is ők küldték az első űreszközöket, és elsőként Leonov lépett ki a kozmoszba...

Végső soron az amerikaiak kezdeti, még az ötvenes évek elejénderekán tapasztalt előnye nem bizonyult annyira jelentősnek. Sőt, a szputnyiksorozaton meg is lepődtek, hiszen annak előkészületeit az oroszok még az „amik” titkosszolgálatai előtt is elleplezték.

Eszerint John F. Kennedy 1961-ben, a nyugati világ jobb életképességének tudatában, inkább csak blöffölt, amikor a Hold határidőhöz kötött meghódításáról beszélt?

Nem. Addigra az űrkutatás és űrhajózás meghatározó kérdéseiben lényegében pár hónapos különbséggel behozták a szovjeteket. Emellett a kitűzött programjaik céljainak különböző fázisait rendszerint nyilvánossá tették, beleértve a közben felmerült súlyosabb gondokat. A Szovjetunió viszont rendre elhallgatta a kudarcait, bár ők sokáig a sikereikről is jobbára csak pár mondatos közleményekben, a tévében néhány másodperces képsorokban számoltak be. Az például csak a rendszerváltás után derült ki, hogy az űrhajóból Leonov ugyan nehézségek nélkül kilépett a mély világűrbe, de ott kis híján meghalt! Rosszul méretezett ruhája ugyanis a kilépés után vészesen felfújódott, úgyhogy képtelen volt mozogni benne; és a zsilipkamrába sem fért vissza. Csak ritka lélekjelenléte, meg egy hirtelen jött jó döntése mentette meg az életét. Az viszont az emlékezetkihagyásos utókor vétke, mely szerint a holdra szállás 50. évfordulóján is alig-alig esik szó arról, hogy ennek a történelmi pillanatnak már másfél évvel korábban szemtanúja lehetett volna az emberiség, ha nem történik meg az Apollo-1 három utasának tűzhalálát okozó – a közvélemény előtt sohasem titkolt – katasztrófája. Azt követően ugyanis az űrjármű egész kabinját, a teljes irányító és biztonsági rendszert újra kellett tervezni, ezzel elejét véve annak, hogy a későbbiekben szinte törvényszerűen előálljon ugyanez a tragikus baleset.

Mi volt az Apollo-11 Holdra jutási feladatának legdrámaibb mozzanata?

Amikor leszállás közben az úgynevezett hibaüzenetek magas száma miatt többször összeomlott a holdkomp fedélzeti számítógépe, mert a landoláshoz fontos leszálló radar bekapcsolása 13 százalék pluszinformációt igényelt. Természetesen, az még szerényebb képességű, a feladatok határain működő komputer volt, ezért ha túlcsordult, egy kevéske ideig eltartott, amíg automatikusan fölállt. A másik izgalmas helyzet pedig akkor adódott, amikor Neil Armstrong az eredetileg gondoltnál simább leszállási felületet keresve kézi kormányzásra kapcsolt, és ehhez még átemelte a Nyugalom tengerének egyik kráterén a leszálló egységet, amelyben a Holdat érés pillanatában – a hivatalos adat-visszaszámolás szerint – csak három másodpercre elegendő üzemanyag maradt!

Tudni lehet, hogyan bírta ezt idegekkel?

A mért bizonyítékok alapján meg sem emelkedett a pulzusa. A holdra szállásnak ez a kritikus szakasza eleve úgy volt megtervezve, hogy ha netán meg kell szakítani a leszállást, akkor Armstrong és Aldrin a holdkomp felső fokozatával visszaindul a Hold körüli pályán várakozó űrhajó irányába, ahol a misszió harmadik asztronautája, Michael Collins tartózkodott.

Mennyiben helytálló az a feltevés, hogy a szovjetek merő féltékenykedésből különböző külső zavaró eszközökkel, már a földi hordozórakéták indításakor meg akarták hiúsítani az Apollo-11 legénységének misszióját?

Ezt nem tartom valószínűnek, bár több ilyen, a legendák sorába tartozó híresztelés él. Az oroszok inkább visszafogottak voltak nyilatkozataikban, és a televízióban sem közvetítették élőben a holdra szállás szenzációját. Igaz, a kínaiak sem, a magyar televízió pedig aznap éjfélkor, tehát három órával a korszakos esemény beállta előtt befejezte adását. Egyébként a tudósok, a kutatók körében eléggé lovagiasan és sportszerűen zajlott az űrverseny, a parazsat inkább a politikusok szították. A Holdra lépés győzelmének dolgában végül is az hozott előnyt az Egyesült Államoknak, hogy a II. világháború után, amikor mind a szovjetek, mind az amerikaiak a németek rakétakísérletein dolgozó kiváló koponyák megszerzésén versengtek, és nemigen törődtek azok eléggé sötét náci múltjával, akkor az USA valamivel nagyobb szerencsével járt. Ők tudhatták magukénak Wernher von Braunt, aki így lett amerikai hadifogolyból később amerikai állampolgár és a rakétatudományok koronázatlan királya, majd tíz évig a NASA igazgatója is.

Miért maradt abba a rendkívül sikeres Hold-misszó 1972-ben, az Apollo-17 visszatérése után?

Nixon elnök elsősorban a rettenetesen sok pénzt igénylő vietnámi háború miatt döntött így, és a húsz űrutazásra tervezett Apollo-program döntő része hetvenkettőre már meg is valósult. És akkorra már világosan bebizonyosodott az amerikaiak tartós előnye a szovjetekkel szemben. Miért hirdetheti a konspirációs propaganda, hogy az ember ötven évvel ezelőtti holdra szállása puszta csalás, földi trükk volt? Egyszerűen azért, mert napjainkban fénykorát éli a gyalázkodó internet, míg a kilencvenes évekig csak elvétve röppentek föl az efféle tamáskodó hírek. Azok az emberek, akik ezeket a dolgokat terjesztik, az alapiskola 4–5. évfolyamában elvesztették kapcsolatukat a fizikával, illetve már arra is rosszul emlékeznek, amit akkor esetleg tudtak. Az állításaik egyszerűen nevetségesek.

Egyedül vagyunk a világűrben?

Nagyon-nagyon valószínű, hogy ebben a naprendszerben igen.

Az ember el is hagyhatja majd a Földet?

Természetesen, és ezt reálisan gondolom. Persze, nem kötelező elhagyni, de egyszerűen arról van szó, hogy bizonyos dolgokat itt már rettenetesen nehezen leszünk képesek megoldani. Kell egy hely, ahol kísérletezhetünk; és erre kitűnően alkalmas a Mars. Hogy lássuk, minek mi a következménye. A Föld készletei ugyanis végesek, az emberiség viszont mohó, és számottevő túlfogyasztással kiszipolyozza a meglevő erőforrásokat, amit bolygónk, ebben a tempóban, nem tud újratermelni. Már a 19. és 20. század fordulóján Ciolkovszkij, a többlépcsős rakéta elvének egyik legelső kidolgozója és úttörője utalt arra, hogy a Föld az emberiség bölcsője, de senki sem maradhat örökké a bölcsőjében.

Hol tart az űrkutatás a holdra szállás 75. évfordulóján?

Szerintem már ott leszünk a Marson. Ahogy félszázada a holdra szállást, az emberiség ezt az újabb kihívást is állni fogja.