A mi házunk, a mi várunk

Zoltán és Erika meg a két gyermek, Anna és Máté A szerző felvétele Családriportunk ugyan nem a várban, hanem a fiatal házaspár otthonában kezdődött, de már az első percekben a táborozásra terelődött a szó. Annál is inkább, mert Erika is, Zoltán is ős táborlakónak számít. Rendszeresen megfordultak a nyolcvanas évek emlékezetes művelődési táboraiban, Gímesen, Örsújfalun, Gombaszögön, sőt Zoltán a másodvirágzását élő Abroncsos művtáborának szervezőjeként is tevékenykedett. Erika mosolyogva mesélte, hogy bár mindketten tősgyökeres fülekiek, a nagy egymásra találás mégis egy ’93-as jászberényi ifjúsági táborban történt. Erika műépítész, a neves hídépítő mérnök, Agócs Zoltán professzor unokahúga, azaz annak a több ismert közéleti személyiséget jegyző Agócs famíliának a fiatal generációs tagja, akik évente legalább egyszer szerveznek egy vidám családi találkozót, hogy „ne csak temetéseken találkozzanak egymással”. Erika elmondta, a műépítészek nem szigorúan műszaki beállítottságú mérnökök, s bár persze szintén tervezéssel foglalkoznak, a komplex urbanisztika mellett kicsivel több közük van a belsőépítészethez, a képzőművészethez és a műemlékvédelemhez. Ő maga például párhuzamosan végezte az egyetemet Pozsonyban és Budapesten, és a városépítészeti tanszéken az experimentális alkotások ökológiai beállítottságú szakát választotta. Ami a laikus számára csak így elsőre hangzik úgy, mint egy egzotikus szoborcsoport neve, valójában azonban nem más, mint az a fajta organikus építészeti stílus, melyet Makovecz Imre neve fémjelez (akivel egyébként Erika dolgozott is). Az eddigiek alapján érthető, hogy a fiatal hölgy Fülek régió- és városfejlesztési részlegének vezető építésze, s hogy különösképpen a szívén viseli a vár sorsát. – Négy évvel ezelőtt hetedmagával létrehozta az Oppidum Fileck Polgári Társulást (az oppidum szó mezővárost jelent, a Fileck pedig egy olyan metszetről való, amely a lehető leghitelesebben ábrázolja az egykori füleki várat – árulta el.) Ez a társulás kezdte szervezni a Várszépítő táborokat.

Családi előzmények

A tábor körüli munkákból alaposan kiveszi részét Erika férje, Anderko Zoltán is. Eredeti szakmája szerint agronómus, de mivel a környéken nemigen talált a professziójának megfelelő állást, tíz évvel ezelőtt gondolt egy merészet, s azóta tűzrendészettel és munkabiztonsággal foglalkozik.

„A hozzám hasonlóakra mondják, hogy kényszervállalkozó – nevetett, amikor megjegyeztem, hogy szakmailag így remekül kiegészítik egymást a feleségével. – Egyébként nincs okom panaszra, mert noha a tűz- és munkavédelem egyelőre a legtöbb vállalkozás és cég, még a Nyugatról betelepült üzemek számára is csak másodlagos, és az első a gazdasági érdek, a haszon, az EU-csatlakozás óta mind hangsúlyosabb a biztonsági előírások számonkérése is. Az én feladataim közé tartozik többek közt egy adott cég számára kidolgozni a megfelelő projektet, az ellenőrzés, a témához kapcsolódó előadások megtartása, és baleset esetén a hivatalos szakvizsgálat, valamint a jegyzőkönyvezés... A környéken jóformán egyedül végzem ezt a munkát.

„Nemegyszer megesett, hogy elutaztunk valahová Zolival, és kocsival jöttek érte, mert valamelyik üzemben baleset történt. Kötetlen a munkaideje, de éppen ezért éjjel-nappal készenlétben kell lennie” – fűzte hozzá Erika sajnálkozva.

„Igaz, ami igaz, még egy gulyáspartira is fohászkodva készülődök, nehogy beüssön a mennykő, és a főzés közepén kelljen otthagynom a kondért!” – ismerte el a férj, s kérdésemre, hogy ezek szerint szeret főzni, szinte felcsillant a szeme. „Igen, kifejezetten szeretek főzni, itthon is, amikor csak az időm engedi. De időből sajnos – amint már említettem – nincs túl sok. Mert napközben a cégeket járom, délutánonként pedig a papírmunkákkal foglalatoskodom. És azután még itt vannak a gyerekek...”

Igen, a gyerekek,

a kilencéves nagylány, Anna, és a négy és fél esztendős Máté, akikről eddig szó sem esett, holott a város széli házban rendszerint ők fogadják a vendéget. Most is büszkén mutatták be két kis kedvencüket, a négytagú tengerimalac-család kézhez szoktatott, szelíd ifjoncait. Anderkóék nem csak természet-, hanem állatbarátok is, a lakás egyik csöndes zugában két komoly képű ékszerteknőc ejtőzik terráriumában – Zoltán elmondása szerint 22 évesek, másodikos középiskolás korában vette őket –, a portát Szultán, az angol szetter őrzi (őt pedig annak idején nászajándékba kapta a fiatal pár!), a hátsó traktusban a házi szárnyasok mellett törpenyulak, gerlék...

„A gyerekekkel két-két évig voltam itthon – kezdte Erika. Abban az időszakban csak akkor mentem be a munkahelyemre, ha valami igazán fontos dolgot kellett elintéznem. Abban már a házasságkötésünkkor megállapodtunk a párommal, hogy „nem használjuk ki” a szüleinket, inkább hagyjuk, hogy élvezzék a nagyszülői örömöket. A gyerekeket tehát az első perctől vittük magunkkal, ahová csak lehetett, és habár mindkettőnk szülei itt élnek a városban, csak nagyon ritkán, kényszermegoldásként bíztuk őket rájuk. A háztartás viszont soha nem maradt teljesen énrám, mindig az végzi az aktuális teendőket, amelyikünk éppen ráér.”

No, ennél a pontnál ismét közbeszólt a férj: „Egyetlen dolgot utálok, vasalni. De a gyerekeket például én hordom óvodába, iskolába, mert Erikának nincs jogosítványa. Most már természetesen sokkal könnyebb minden, részint mert nagyobbacskák, másrészt pedig mert visszaköltöztünk a szüleim családi házába. Az esküvőnk után két évig laktunk itt, s akkor adódott rá lehetőség, hogy kaphatunk egy háromszobás lakótelepi lakást. Mivel akkor még az öcsém is itthon élt, gondoltuk, kipróbáljuk. Mit mondjak, hat évig bírtuk a panellétet. Nekem legjobban a műhely hiányzott, mert kedvelem az asztalosmunkát, és szabadidőmben hegedűjavítással, pontosabban erdélyi ütőgardonok restaurálásával, készítésével is foglalkoztam. Sajnos amióta építkezünk, nemigen van időm ilyesmire.”

Zoltán igazi ezermester. A hatvanas évek hagyományos stílusában épült kétszintes családi házat, melynek építését még édesapja kezdte el, szinte teljes egészében saját kezűleg alakította át. És ha az ember neje ráadásul műépítész, nincs, ami a fantáziának korlátot szabna... A klasszikus széles folyosó mindenesetre már eltűnt, s a kisebb-nagyobb szobák egymásba nyitásával, az ötletes térelválasztásokkal hangulatos, egyedi lakásbelső van kialakulóban. Mivel az épület lapos tetős, s az alsó szintet a nagyszülők lakják, a házigazda az egyik gyerekszobában (hogy ne a szomszéd udvarára nyíljon az ablak) a plafonba vágott jópofa, redőnyös tetőablakot. De a gyerekek a szabadságot is nagyon élvezik a domboldalba nyúló, árnyas gyümölcsfákkal teli hatalmas kertben. Anna évközben egy csomó különórára jár, és azt mondja, számára egyáltalán nem fárasztó az angol-, a zongora-, a rajz-, a néprajzi kör és a néptánc, na meg énekelni is nagyon szeret, s máris több énekverseny győztese. Máté érdeklődése még inkább szerteágazó, de – amennyire az egy majdnem ötéves fiatalembertől telik – nyaranta nővérével együtt már ő is bele-belekóstol a hagyományőrzésbe, népi kultúrába.

Tábori élet a várban és a vár körül

Erika, a ház asszonya félig tréfásan mondta, hogy három éve, amióta ismét aktívan dolgozik, gyakorlatilag állandóan pályázatokat ír, terveket készít: „Füleknek – ezt éppen az állandó papírmunka miatt tudom ilyen pontosan – 10 198 lakosa van, és nagyon nagy szüksége lenne városfejlesztési és gazdasági beruházásokra. A vár ennek csupán az egyik, de annál fontosabb szegmense. Évente mintegy tizenkétezer turista keresi fel, és van ugyan egy alapszintű információs rendszer, de a Fülek városának tulajdonát képező várterület rendszeres karbantartása, pláne renoválása már meghaladja a közterület-fenntartó vállalat erejét. Anderko Erika nagy álma, hogy egyszer majd állandó vármúzeum nyílik a Bebek-toronyban, de addig is, amíg a pályázatok beérnek, az említett Oppidum Fileck Polgári Társulás tagjaival együtt igyekszik menteni, ami menthető. „Utoljára 1995-ben kaptunk támogatást a várra – mondja –, a Pro Slovakia Alaptól. A Várszépítő tábor azzal indult, hogy felvettük a kapcsolatot a szomszédos, magyarországi település, Ságújfalu Faluszépítő és Művelődő Egyesületével. Ennek elnöke, Pincésné Kiss Klára már több mint tíz éve szervez hasonló ifjúsági táborokat. Magyarországon, ahol a civil mozgalmak már régóta nem járnak olyan gyerekcipőben, mint nálunk, létezik a Város- és Faluvédők Országos Szövetsége. Ennek elnöke Ráday Mihály, és elnökségi tagja Pincésné Kiss Klára. Első lépésként elmentem hozzájuk Tatára, az országos táborba, hogy lássam, mit is csinálnak ott a gyerekek. Érdekes és meglepő volt, hogy a magyarországi diákoknak pályázniuk kell, ha be szeretnének kerülni az országos táborba. A sikeres pályázóknak maga a részvétel a jutalom, ami arról szól, hogy a táborlakók délelőttönként különböző helyszíneken dolgoznak: az egyik csoport egy geológiai parkot tett rendbe, egy másik a szomszédos kálvária-hegyen gyomlált és szedte össze a kavicsokat, mi a helyi zsidótemetőben bontottuk ki a sírköveket az aljnövényzetből... Délutánonként pedig különböző előadások és foglalkozások váltották egymást. A tábor lényege tehát, hogy egy adott helyszín kulturális örökségét – a szabadtéri műemlékektől a műemlék jellegű épületekig és közterületekig – igyekezzenek a fiatalok rendbe hozni, miközben megismerkednek a tájegység jellegzetességeivel, hagyományaival. És valójában a mi egyhetes Várszépítő táborunk is erről szól. Az első évben még én voltam a táborvezető, és végig én feleltem mindenért, de a munkahelyi elfoglaltságaim miatt most már néprajzkutató öcsém, Agócs Attila, és pedagógus felesége, Polli foglalkozik a gyerekekkel. Jómagam a szakmai felügyeletet vállalom.

Ki lehet a füleki Várszépítő tábor lakója?

„Magyarországgal ellentétben, ahol középiskolások és egyetemisták táboroznak, mi fiatalabb, felső tagozatos és középiskolás diákokkal foglalkozunk – tájékoztatott Erika. – Mivel hatalmas az érdeklődés, mi is a pályázatírásos módszert választottuk. Zömmel füleki gyerekek vannak a táborban, de minden alkalommal fogadunk néhány ságújfalui diákot is. A helybeliek hazajárnak, a többiek a Magyar Közösségi Házban vannak elszállásolva. Sajnos a tábor befogadóképessége limitált, körülbelül 27-28 gyerekkel tudunk foglalkozni. A várban ugyanis vannak veszélyes, ismeretlen területek, omladozó párkányok, mély üregek, s több gyerek biztonságáért nem tudunk felelni. A tábori élet délelőttönként munkával kezdődik, a diákok megtisztítják a kijelölt várromrészeket az aljnövényzettől (ami nem csupán esztétikai, hanem állagmegőrző szempontból is fontos), majd a régészkedés és az ebéd után különböző kézműves foglalkozásokat, előadásokat, túrákat szervezünk számukra. Ráday Mihály is többször ellátogatott hozzánk. Szerencsére a helyiek közül is nagyon sokan segítenek, barátok nélkül egy ilyen tábor talán nem is működhetne. Balázs Csaba például, aki a Cseres-hegység tájvédelmi körzetének igazgatóhelyettese, remek ismeretterjesztő túraprogramokat állít össze a táborlakóknak.

„Ezek a kirándulások azután úgy néznek ki – szólalt meg Zoltán –, hogy összegyűjtjük a polgári társulás tagjait, annyi személygépkocsival, amennyibe valamennyi diák belefér, és autókaravánnal vágunk neki a vidéknek. A táborozás ideje alatt én magam is folyamatosan »szolgálatban vagyok« a várban.”

Egyetemisták szakmai tábora

„Az idén úgy alakult, hogy a már hagyományosnak mondható, s július 17-én kezdődött egyhetes Várszépítő tábort követően egyetemisták szakmai tábora lesz itt Füleken. A magyarországi Kulturális Örökségvédelmi Hivatal jóvoltából, és Várallyay Réka művészettörténész, egyetemi tanár, valamint Sebestyén József építész-tanár és kollégáik segítségével jövendő műépítészek, régészek és művészettörténészek érkeznek hozzánk, s a közös munka során értéktárat szeretnénk létrehozni. A vár egész biztosan ideális helyszín mindehhez, és remélem, ennek a kezdeményezésnek is gyümölcsöző lesz a folytatása” – fejezte ki reményét Anderko Erika.