A megtisztító víz

Ige: „Mond meg Izrael fiainak, hogy vigyenek neked egy hibátlan vörös tehenet... Adjátok azt Eleázár papnak, és ő vitesse azt ki a táboron kívülre, és vágják le... Egy tiszta ember szedje össze a tehén hamvát, helyezze el a táboron kívül egy tiszta helyre, és legyen az Izrael fiai közösségéé, hogy vétektől megtisztító vizet készítsenek vele.” (4Mózes 19, 2–9.)

A közmondás szerint a tisztaság fél egészség. Megboldogult zenetanárom ezt úgy bővítette ki, a zenében a tisztaság az egészség. Ott nem lehet valami csupán félig tiszta, mert ami ezen kívül esik, az már hamis.

A tisztaságot általában valamihez viszonyítva szoktuk vizsgálni. Ilyenkor a tavaszi kerti munkák idején palántázástól sáros kezünkkel bátran megfogjuk az öntözőkannát, és nem félünk attól, hogy ennek valamilyen következménye lehet. Ám ugyanezzel a kézzel már nem nyúlnánk az ünneplő ruhánkhoz, mert azt már alaposan beszennyeznénk vele. Ha a gyermekünknek készítünk ételt, még a látszatra tiszta kezünket is megmossuk, nehogy valami olyan szennyeződés kerüljön az ételébe, mely bár szemmel nem látható, mégis betegséget okozhat. Volt egy orvos, akit az anyák megmentőjeként tartunk számon, Semmelweis Ignác. Ő az által lett naggyá, hogy rájött, az amúgy tisztának hitt kézen is számtalan baktérium és kórokozó lehet, amely szüléskor az édesanyák halálához vezethetett. A megoldás rendkívül egyszerű volt: a lehető legtisztább kézzel segítkezni a szülésben.

Isten azt mondta az ő népének, hogy szentek legyetek, mert én az Úr, a ti Istenetek szent vagyok. Az ő szentségéhez viszonyítva minden elvétett dolog, nyilvánvaló bűn vagy hitszegés tisztátalanná tesz. Ezért Izráel fiainak szigorú rendelkezéseket adott a kultikus tisztaság tekintetében. A környező népeknél a halállal, illetve a halottal való érintkezés egyfajta beavatottságot jelentett, kapcsolatot a túlvilággal, a holtak birodalmával. Ezzel szemben Isten azt mondta, hogy mindaz, ami a halállal, a túlvilággal kapcsolatos, tisztátalan. S mind annak, aki ezzel érintkezésbe került, meg kellett tisztulnia. Ennek eszköze volt a vörös tehén hamvából készült megtisztító víz. Aki tisztátalan volt, kirekesztődött mindennemű kultikus közösségből. Ezzel a tisztító vízzel meghintve azonban tisztává válhatott ember, hajlék és minden eszköz.

A mai korban furcsa kettősségnek lehetünk tanúi. Az egyik oldalon betegesen vigyázunk a tisztaságra. A legkülönlegesebb szerekkel fertőtlenítjük környezetünket, olyannyira hogy ez a folyamat már a visszájára fordul, és az ingerszegény élettér az immunrendszer gyengüléséhez, az allergiák terjedéséhez vezet.

A másik oldalon a mai ember alig ügyel lelke tisztaságára. A Szentírás szerint a szív teljességéből szól a száj. Beszédünk pedig úgy megtelt mocsokkal, szennyel, trágársággal, hogy az már szinte fáj. Amit régen még a kocsistól is rosszallottak, az ma már irodalmi „érték”, a sajtóban, a kereskedelmi televíziókban és rádiókban teljesen elfogadott. Az erőszak, az erkölcstelenség mindennapos látnivalóvá vált a hírekben és filmekben. Hiába kongatják a gyermekpszichológusok a vészharangot, a mesék és rajzfilmek is felsorakoztak az előzőekhez. Pedig ma is igaz az Úr szava: én szent vagyok, ti is szentek legyetek! Nekünk az újszövetség népének Isten jobbat, sokkal különbet készített. A zsidókhoz írt levélben így olvassuk: „ha bakok és bikák vére és tehén hamva a tisztátalanokra hintve megszentel, vagyis külsőleg tisztává tesz, akkor a Krisztus vére, aki örökkévaló Lélek által önmagát áldozta fel ártatlanul az istennek, mennyivel inkább megtisztítja lelkiismeretünket a holt cselekedetektől, hogy szolgáljunk az élő Istennek.” (Zsid 9, 13–17). Semmelweis Ignácnak az élet volt a lényeg, itt az öröklét a tét.

A szerző református lelkész