A megbocsátás hatalma

Egyszer két testvér elment a rabbi után, hogy békítse ki őket. Miután ez megtörtént, megígérték, hogy megbocsátanak egymásnak, a rabbi, hogy biztos legyen a dolgában még egy kísérletet tett. Megkérte őket, áldják meg egymást kölcsönösen, és mondjanak újévi jókívánságot egymásnak. A fiatalabbik hozzá is fogott: „azt kívánom neked, amit te kívánsz nekem...” Az idősebbik rögtön haragra gerjedt, és mérgesen mondta a rabbinak: „látod, ez már megint kezdeget”.

Ismert közhely: tévedni emberi dolog, megbocsátani viszont isteni. Talán mindenki átérezte már azt a belső késztetést, hogy meg kéne bocsátani, de valami visszatart. Gyakran aztán azt mondjuk, no, jól van, megbocsátok, de nem feledek. Lehet-e tiszta szívből megbocsátani, van-e egyáltalán értelme, szükséges ez? Ezekre a kérdésekre próbálunk választ keresni. A miatyánk kulcsigéje a megbocsátás: „és bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek” (Mt 6, 12).

Az egyik legnagyobb hatalom, amely a világmindenséget irányítja, a megbocsátás hatalma. Az életben gyakran előfordul, hogy fájdalmat, csalódást, haragot érzünk, veszteség ér bennünket. Mi megbántunk másokat, mások megbántanak minket... és folytatódik tovább – kezdünk keserűséget, haragot érezni a körülöttünk lévő emberek iránt, majd saját magunk és az Isten iránt is. És ezzel bezárul a kör, kiépítünk magunk körül egy börtönt, melyből nagyon nehéz szabadulni. A kérdés az, milyen sokáig engedjük, hogy ezek a negatív érzelmek hassanak ránk. Minden másodperc, amit így élünk meg, újabb és újabb negatív és destruktív érzelmeket, gondolatokat és cselekedeteket vált ki bennünk. Az akció és reakció törvénye működésbe lép, s a végén már nem lehet tudni, hol kezdődött az egész, mikor ki bántotta meg a másikat.

Annak ellenére, hogy a saját magunk alkotta börtönünk nyomasztóan hat ránk és a környezetünkre is, nem vagyunk hajlandóak orvosolni ezt a dolgot. Sokszor nagyon önző és bűnös okok miatt.

Az első ok a hiúság, a saját magunk kiemelése és Isten lényegének tagadása. Másodszor az önfejűség. Nem akarjuk kezelni a dolgot, mert az sokszor fájdalmas. Inkább homokba dugjuk a fejünket. A következő ok a félelem. Félünk attól, hogy sebezhetőek leszünk, ha kitárjuk lelkünket. Az érzelmeknek az isteni igazságok fölé emelése újabb gátat jelenthet a megbocsátás előtt.

A miatyánk titkokat fed fel számunkra az isteni megbocsátásról, mely akkor működik, ha mi is megbocsátunk másoknak. Isten bocsánata természet feletti, nem megérdemelt.

Először is el kell tudnunk fogadni, hogy Isten megbocsát nekünk. Hátat fordítottunk neki, de ő elküldte a fiát, aki nagy árat fizetvén megbocsátást eszközölt ki számunkra. A megbocsátás azzal kezdődik, hogy elfogadjuk Isten kegyelmét és szeretetét. De ennél nem szabad megállnunk. Mert ha mi nem bocsátunk meg másoknak, akkor az bennünket fog tönkretenni, felemészteni. Ez az a börtön, amit szabad akaratunkból mi építünk magunk köré. A megbocsátás szabadságot ad, nem kell tovább függőségben élnünk, gyötrődnünk, a régi sérelmeket éltetni magunkban.

Meg kell tanulnunk saját magunknak is megbocsátani, mert sokszor ez a legnehezebb. Gyakran emésztjük magunkat a rég elkövetett bűneink miatt. Próbáljuk saját erőnkből jóvátenni a dolgokat, pedig el kéne csak fogadnunk Isten felszabadító kegyelmét, és rögtön könnyebben lélegeznénk.

A Biblia azt írja, hogy bűneink a feledés tengerébe merültek. Egy okos ember hozzátette, hogy ennél a tengernél ki van téve a tábla: „halászni tilos!” Isten tökéletesen megbocsátott nekünk, és ha ezt el tudjuk fogadni, akkor könnyebben vagyunk képesek megbocsátani másoknak, önmagunknak. És végre szabadon élhetünk. Ezt kívánom Önöknek teljes szívemből.

A szerző az apostoli egyház lelkésze