A málenkij robot és a felvidéki magyarok

Az 1945 tavaszán megkezdődő csehszlovák nemzetállami intézkedések, a kassai kormányprogram meghirdetése, az ún. anyások kiűzése, a magyar szó betiltása, majd a lakosságcsere, a deportálások, a reszlovakizálás stb. emléke a felvidéki magyar köztudatból szinte teljesen kiszorította azokat az egyébként legalább ilyen súlyú eseményeket, mint a front átvonulása és annak megélése, a hadifoglyok sorsa és a szovjetek által gulagokba hurcolt magyar polgári lakosság története. S míg a „hontalanság éveinek” a kutatása a rendszerváltást követően szinte azonnal megkezdődött, addig a vörös hadsereg és az NKVD (a korabeli szovjet belügyminisztérium) egységei által „málenkij robotra” elhurcolt bodrogközi, Ung-vidéki vagy Bódva-völgyi magyarok ezreinek a sorsát jóformán máig a feledés homálya fedi.  Egy elfelejtett történet Sokáig csupán Dobos Ferenc budapesti szociológus az 1990-es években végzett terepmunkája jelentette az egyetlen tudományos igényű feltáró munkát, amelynek eredményét a szerző a Regio című folyóirat 1992/4. számában Magyarok a történelem senkiföldjén címmel tette közzé. Dobos elsősorban a bodrogközi és Ung-vidéki elhurcolások történetét írta meg. A téma Szepsihez és környékéhez kapcsolódó vonatkozásait az utóbbi néhány évben Köteles László tárta fel. Felbecsülhetetlen munkát végzett a témakörben az uzapanyiti Lehotai Aladár is, aki nem csupán összegyűjtötte szülőfaluja és a szomszédos Nagybalog gulágokból hazatérőinek tárgyi emlékeit, de kiutazott a Donbasz vidékére is, s ott kiterjedt fotódokumentációt készített a munkatáborok máig fennmaradt emlékeiről. A témához köthető magángyűjtménye és az arra épülő magánkiállítása egy komoly infrastruktúrával ellátott intézménynek is becsületére válna.  Dobos Ferenc annak idején gazdag hanganyagot is felvett a felvidéki málenkij robot akkor még élő tanúival, ezeknek az anyagoknak a nagy része azonban az azokat őrző magyarországi intézmény „szánalmas önzése és egoizmusa” (másként nem minősíthetem) miatt nem elérhető. Vannak viszont oral history anyagai a témáról a Fórum Kisebbségkutató Intézetnek, miközben nem szabad megfeledkezni a szepsi Bartók Csaba munkájáról sem, aki az utóbbi években számos visszaemlékezővel készített filmfelvételt. Magyarok a Gupvi táborrendszerében Mai ismereteink szerint a második világháború befejezésének heteiben több mint hatszázezer magyar fogoly élhetett a Szovjetunió kiterjedt munkatábor-hálózatában. Noha velük kapcsolatban a köztudathoz alkalmazkodva még a szakmai is leginkább a gulagról beszél, döntő többségük valójában az ún. Gupvi-táborok foglya volt, hiszen a gulaggal ellentétben, ahová általában a szovjet állampolgárokat hurcolták, a legyőzött országok hadifoglyait és polgári lakosságát a Gupvi táborai nyelték el.  Ennek a közel kétharmad milliónyi magyarnak a nagy része hadifogoly volt, többségében a háború utolsó szakaszában szovjet fogságba esett magyar katona, mintegy egy harmadát azonban civilek alkották. Kisebb számban olyanok, akiket politikai okokból hurcoltak el (mint pl. Esterházy János és pozsonyi sorstársai), döntő többségében azonban a munkaerejük miatt tömegesen a Szovjetunióba kényszerítettek: általában 18 és 50 év közötti férfiak, de nők is. Ők voltak azok a tíz- és százezrek, akiket a szovjetek modern kori rabszolgaként összefogva a Donbasz szénbányáiban és más fontos ipari létesítményekben dolgoztattak, hogy a háborús jóvátétel sajátos szovjet értelmezése szerint, segítsék újjáépíteni a Szovjetuniót.  A háromnapos kis munka (innen a málenkij robot megnevezés), többnyire romeltakarítás ürügyén a Kárpát-medence egész területéről – például Budapestről is – hurcoltak el németeket és magyarokat, de elsősorban mégis a keleti végekről: Kárpátaljáról, Erdélyből, a mai Kelet-Magyarországról. Bár felvidéki magyar és szlovák civileket a mai Szlovákia egész területéről vittek el, a tömeges elhurcolások elsősorban a Bodrogközt és Ung-vidéket érintették, ahonnan gyakorlatilag minden faluból voltak áldozatai a szovjet önkénynek, valamint a Bódva-völgyet, Kassa környékét és Gömör néhány települését is – vagyis a magyarok és németek által lakott térségek egy részét. Mindez nyilvánvalóvá teszi, hogy ahogyan a kárpátaljai málenkij robotban, úgy a felvidékiben is szerepet játszott a nemzeti kérdés, az érintett térségek etnikai átalakításának a szándéka – ami a mi esetünkben felveti a csehszlovák politika máig kevéssé feszegetett felelősségét is.  [[{"type":"media","view_mode":"media_original","fid":"256804","attributes":{"alt":"","author":"","class":"media-image","height":"827","style":"width: 600px; height: 420px;","title":"","typeof":"foaf:Image","width":"1181"}}]] A mai Dél-Szlovákia akkor még Magyarországhoz tartozó területén a tömeges elhurcolások 1944. de­cember 1-jével kezdődtek (a bodrogközi málenkij robot első napja), és valamikor 1945 februárjának utolsó napjaiban fejeződtek be, amikorra már a Kassától nyugatra eső Szepsi járás lakosait is elhurcolták. A Bodrogközben meginduló elhurcolások első szakasza 1944. december 1. és 6-a közé esett, amikor a térség 16 településéről hívták háromnapos munkára a férfilakosságot. Az akció tervszerűségét, s etnikai tudatosságát jelzi, hogy a 16 község között a régió valamennyi jelentős, a környező falvakra is kisugárzó hatással bíró települése (Királyhelmec, Lelesz, Bodrogszerdahely stb.) ott volt. Ezt követően december 6. és 12. között a bodrogközi aprófalvak és az Ung-vidék települései kerültek sorra, miközben a számos hasonlóság mellett néhány különbség is kimutatható a két szakasz között. Így például az, hogy míg az első szakaszban mindig az adott település egy tágasabb épületében gyűjtötték össze azokat, akiket a málenkij robotra toboroztak, addig a második hullámban egy-egy központi település szolgált gyűjtőhelyként. Különbséget jelent az is, hogy míg az első hullám elhurcoltjai mintegy kéthetes „erőltetett menetet” követően a szolyvai tábor érintésével a Vereckei-hágón keresztül jutottak Szamborba, addig az Ung-vidékiek a garanyi és szinnai táborokat megjárva, majd az uzsoki hágón átkelve érkeztek meg a szambori gyűjtőlágerbe.  A Szepsi környékéről elhurcoltakat Kassán gyűjtötték össze. Innen gépjárművekkel a lengyelországi sanoki tranzittáborba vitték őket, ahol megtörtént a „bevagonírozásuk”. Akár a bodrogközi, akár a Szepsi környékén lezajlott elhurcolásokat nézzük, vitathatatlan az a tervszerűség és szisztematikusság, ahogy a régió magyar (esetleg német) többségű falvait sorra vették. Nem érvényes viszont ez a Rimaszombat térségben érintett négy-öt gömöri településre, amelyek egymástól távolabb terültek el, a közöttük lévő magyar falvakat az elhurcolások egyáltalán nem érintették. Ezért úgy véljük, hogy itt nem tervszerűen végrehajtott akcióról lehetett szó, hanem esetleges történésekről, amelyekben a kulcsszerepet egy-egy szovjet katonai parancsnok önkényes döntése játszhatta. Mint a Tornalja melletti 650 lakosú Abafala község esetén, ahol 1945. január 23-án egy orosz százados német nemzetiségű lakosokat keresett, de mivel azok nem éltek a településen, 65 erős,  munkaképes személyt, közöttük jelentős számban nőket hurcoltatott el Szerencsre, ahol mássokkal együtt bevagonírozták őket. A Balog-völgyi Nagybalogról és a szomszédos Uzapanyitról viszont feltételezhetően azért hurcoltak el több mint 130 fiatal férfit és nőt, mert a bevonuló szovjet hadsereg egyik katonája összetűzésbe került egy balogi legénnyel, s a szovjet katona húzta a rövidebbet. A balogi elhurcoltakat több napos gyalogmenet után Miskolcra kísérték, ott bevagonírozták, és a Donbasz bányavidékére szállították. Élet a lágerekben A szlovákiai magyarok elhurcolása és lágerélete nem különbözött attól, amit a kárpátaljaiak vagy az anyaországi magyarok átéltek. A gyalogmenet utáni bevagonírozást (legyen annak helyszíne Szambor, Sanok vagy más település) 2-3 héten át tartó utazás követett a Donbasz-medence, esetleg a Kaukázus vagy az Ural valamelyik lágeréig, ahol németekkel és más nemzetiségűekkel összezsúfolva lényegében hadifogolyként kezelték őket is. A marhavagonokba összezsúfolt, tisztálkodási lehetőségtől megfosztott és alultáplált elhurcoltak közül ekkor és a lágerélet első heteiben (akkor már elsősorban a járványok miatt) haltak meg a legtöbben. Aki az első heteket túlélte, arra jobb esetben néhány hónapos, rosszabb esetben pedig többéves kényszerű lágerélet várt, annak minden tartozékával: az embert próbáló kemény munkafeltételekkel, túlzsúfolt, egészségtelen barakkokkal, a szinte ehetetlen és alig tápláló élelmezéssel stb. [[{"type":"media","view_mode":"media_original","fid":"256805","attributes":{"alt":"","author":"A képek Lehotai Aladár gyűjteményének részei","class":"media-image","height":"955","style":"width: 600px; height: 450px;","title":"Egy értesítés a Magyar Kommunista Párt központi hadifogoly-irodájából","typeof":"foaf:Image","width":"1273"}}]]Kattintásra nagyobb lesz! A lágerélet számos megpróbáltatást tartogatott a foglyok számára, amelyek közül – a rendkívül nehéz fizikai munka (általában bányában, de szezonálisan a mezőgazdaságban vagy máshol is) és az élősködők (tetvek, bolhák, poloskák stb.) állandó támadása mellett a legnehezebb az étkezést volt megszokni. Pontosabban a normális étel hiányát, s azt, amit ahelyett kaptak. A Nagybalogról elhurcolt Gesko Ilona, aki fiatal lányként került munkatáborba, így emlékszik vissza erre: Elmondom, hogy a vacsorára mi volt, mikor odaértünk, zöld paradicsomleves volt, benne volt hal, de annak a zöld paradicsomnak a magja mind fent volt a víz tetején, benne az a büdös hal, hát az ehetetlen volt, hát nem ette meg senki. Víz nem volt egyáltalán, se ivóvíz, se mosakodni, semmi a világon. Csak annyi, amit olvasztottunk egy kis vizet, valamelyik barakban volt valami melegítőszer, vagy mit tudom én, azt a vizet ittunk mink. (…) No de a koszt, az nagyon rossz volt. Tea volt reggelre, cukor nélkül, adtak egy, no még, arra még nem térek rá, de akkor is egy fél kiló kenyerkét adtak, no de az olyan kenyér volt, hogy így összenyomtad, abból jött a víz, vagy mit tudom én, olyan fekete. Állott ki belőle a zabnak a haja, meg minden, nagyon, nagyon rossz volt. A málenkij robot és a reszlovakizálás Az elhurcolt bodrogköziek és Ung-vidékiek már az első napokban azt tapasztalták, s ebben nem volt különbség hadifogoly és civil elhurcolt között, hogy elhurcolóik velük, magyarokkal másként bánnak, mint a szlovák vagy cseh nemzetségű foglyokkal. Mind Szinnán, mind pedig Szolyván működött ugyanis egyfajta etnikai alapú szelektálás, amely során a magukat szlováknak vagy csehnek vallóknak lehetőségük nyílt a szovjet hadsereg oldalán harcoló csehszlovák hadtestbe jelentkezniük, sőt néhányuknak hazatérniük. Ezt a szlovák nyelvet valamilyen szinten beszélő bodrogközi és Ung-vidéki magyarok közül is megpróbálták néhányan kihasználni, ám csak keveseknek sikerült. A csehszlovák toborzótisztek ugyanis kétséges esetekben egyebek mellett a „miatyánk” szlovák nyelven történő elmondatásával ellenőrizték az elhurcoltak nemzetiségét. Szlovákul imádkozni pedig a szlovákiai magyar ember csak a legritkább esetben tudott.  Igazi megkülönböztetésük azonban a prágai kormányzat és Moszkva közötti diplomáciai kommu­nikáció során kezdődött. A csehszlovák kormány 1945 nyarától több ízben is kérte a Szovjetunióba elhurcoltak kiadatását, illetve a még akkor is folyó individuális elhurcolások leállítását. A szovjetek azonban egyáltalán nem voltak partnerek ebben az ügyben. Miközben ugyanis a hadifoglyok hazahozataláról a kezdetektől fogva viszonylag nyíltan tárgyaltak, addig az elhurcolt civilekkel kapcsolatban folyamatosan ködösítettek, nem válaszoltak az ezzel kapcsolatos jegyzékekre, lényegében tagadták a felelősségüket. Hiába volt Csehszlovákia szövetséges, Moszkva számára fontosabb volt az elhurcoltak munkaereje, amelyről nem akartak lemondani.  [[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"256806","attributes":{"alt":"","author":"","class":"media-image","height":"480","title":"A nagybalogi Babik Gizella a gulagban eltöltött néhány év alatt szinte a felismerhetetlenségig megváltozott. 30 évesen halt meg","typeof":"foaf:Image","width":"369"}}]] [[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"256807","attributes":{"alt":"","author":"","class":"media-image","height":"480","style":"width: 200px; height: 272px;","title":"","typeof":"foaf:Image","width":"353"}}]] Persze Prágának is megvoltak a nemzetállami szándékok által motivált sajátos kis játékai. A csehszlovák politikai vezetés ugyanis szelektív repatriálási politikát folytatott, s lényegében csak a cseh és szlovák elhurcoltak hazatérését szorgalmazta. Ennek jegyében a szovjeteknek átadott memorandumokban kezdettől fogva igyekeztek elkülöníteni a cseh és szlovák elhurcoltak ügyét a németekétől és a magyarokétól, jelezve, hogy ez utóbbiak hazatérése nem prioritása a csehszlovák politikának. Ezt a szándékot meglehetősen direkt módon fejezte ki a csehszlovák külügyminisztérium 1946. október 16-án Moszkvába küldött távirata is. Ebben azt, hogy a repatriálandók listáján csupán cseh és szlovák nevek találhatók, azzal magyarázták, hogy a németek és a magyarok kiadatására Csehszlovákia nem tart igényt. Azokban az esetekben pedig, amikor a fogságban lévők családja fordult a csehszlovák hatóságokhoz, hogy segítsenek rokonuk hazatérésében, a belügyminisztérium mindig kikérte a helyi szervek állásfoglalását afelől, hogy az illető nemzeti szempontból megbízható-e. Előny volt, ha az otthon maradt család már reszlovakizált.  Mivel a Szovjetunió kötelezettséget vállalt, hogy 1948 végéig minden hadifogoly és polgári személy hazatérését lehetővé teszi, 1947 elejétől felgyorsult a csehszlovák állampolgárok (hadifoglyok és civilek) hazatérése is. Ebben a folyamatban az egyik fontos helyszín az Ogyessza melletti luisdorfi repatriálási tábor volt. Részben ide gyűjtötték össze a különböző táborok csehszlovákiai illetőségű foglyait, s az itteni, meglehetősen hosszadalmas eljárás után indították el őket Csehszlovákia felé. Jellemző módon azonban a moszkvai csehszlovák követség egy hivatalnokot delegált ide, akinek a feladata elsősorban a magyarok és németek kiszűrése volt a hazatérésre kijelöltek közül. Ezért valamennyi érintettől megtudakolták nemzetiségét, s azoknak, akiket nemzeti szempontból gyanúsnak találtak, külön felhívták a figyelmét arra, hogy a németek és a magyarok a Beneš-dekrétumok értelmében elveszítették csehszlovák állampolgárságukat, s így ha magyarként, illetve németként csehszlovák állampolgárnak vallják magukat, s oda akarnak repatriálni, akkor lényegében hamisan vallanak, amiért büntetés jár.  Mindezek miatt a málenkij robotra elhurcolt felvidéki magyarok az utolsók között tértek csak haza, s akkor is sokan Magyarországon keresztül, a zöldhatáron át szökve szülőföldjükre. Persze azok sem jártak jobban, akiket a Szovjetunió közvetlenül Csehszlovákiának adott át, hiszen őket a csehszlovák hatóságok az államhatárról azonnal a Kassán működő „áttelepítési állomásra” szállították kihallgatni. Ott pedig az otthonukat évek óta nem látó magyarok közül feltételezhetően nem egyet arra kényszerítettek, hogy reszlovakizáljon. Ezt igazolja egy 1949 végén a prágai külügyminisztériumban összeállított kimutatás is, amely szerint a Szovjetunióból hazatért 9800 hadifogolyból és polgári elhurcoltból 2699 volt szlovák, 4517 magyar, 204 német, 58 ruszin, 4 egyéb és 2318 reszlovakizált. Márpedig a listán említett személyek csak úgy válhattak reszlovakizálttá, ha közben a családjuk is reszlovakizált, s ezt rájuk is érvényesnek tekintették, vagy ha ők maguk reszlovakizáltak a hazatérésük során. Mennyi az annyi Ahogyan máig nincs kimutatva, hogy a több mint 600 ezer magyar fogolyból mennyi volt a felvidéki, a málenkij robotra elhurcoltak pontos számát sem ismerjük. Az eddig feltárt levéltári forrás alapján úgy véljük, hogy Bodrogközből és Ung-vidékről közel 2500 főt hurcoltak el, Szepsi környékéről pedig nagyjából 600-at. Ha pedig ehhez még hozzászámítjuk a gömöri elhurcoltak mintegy 300 fős csoportját, a Dél-Szlovákiából tömegesen elhurcoltak száma megközelíti a 3500 főt. A deportálás során vagy a munkatáborokban elhunytak számáról Dobos Ferenc adatai ismertek, amelyek szerint az elhurcoltak 36%-a sohasem tért haza. Ebből a szempontból az akkor mintegy 1300 lakosú bodrogközi kis település, Kisgéres vesztesége volt a legnagyobb, ahol a 170 elhurcoltból 107 fő már sohasem láthatta újra szülőföldjét. Van okunk tehát emlékezni. Simon Attilaa szerző történész