A magányról...

„Misike, az nem a te lapátod, add szépen vissza a kislánynak!” „Misike, hol a kisautód? Ott van, látod, az a kisfiú játszik vele, vedd szépen vissza, mert különben elvész!” Szegény Misike, ahelyett hogy önfeledten élvezné a közös játékot, kis kétéves eszével arra kell ügyelnie, hogy a sok mütyür közül ő csak a sajátjával játsszon, és ebből ne kerüljön át más gyermek kezébe semmi. Ezt a bonyolult tudást aztán olyannyira magáévá teszi, hogy később ő lesz a legvédelmezőbb őre tulajdonának, és az fog neki örömet okozni, hogy neki van; az soha, hogy másnak is adjon. Márpedig csak az a boldog ember, aki adni tud és szeret.

Misike bekerül az óvodába. Reggel viszik, este hozzák. Közösség? 3-4 éves gyerek számára harmincfős csoportot én nem neveznék közösségnek. Az ő kis szervezete, idegrendszere kb. 10 gyerekkel tudna valóban összeszokni. „Saját pici gyermekemen látom, milyen boldog, hogyha kis csapatával lehet – nyolcan vannak – mondja nekem csillogó szemmel egy kisfiú édesanyja –, és mennyire saját barátainak, társainak érzi őket, s hogy megzavarodik érzelmileg, ha egy nagy létszámú seregbe csöppen.” Egyetértek. A gyereknek úgy kell a hasonkorú társaság, mint a levegő. De a túl sok gyereket nem tudja befogadni, nem képes megkülönböztetni őket, így védekezni kezd, mégpedig közönnyel a másik iránt. Tudom, anyagi lehetőségeink nem engedik meg, hogy minden tíz gyerekre jusson egy óvónő. Pedig akkor talán ő sem kiabálna velük, s a keresztnevükön szólítaná őket. (Egészen összerándulok, amikor azt hallom a játszótéren: „Szabó, idejön!”) A Szabó, aki már hároméves korában csak Szabó volt napi nyolc órában, azzal a tudattal, illetve azzal a tudat alatti tudattal fog felnőni, hogy ő Szabó, ő senkinek se Pistike. A gyermekkorban szerzett félszegséget, gátlásokat még a legerősebb egyéniség se tudja teljesen levetkőzni.

Szabó Pisti iskolás lesz. És napközis. Már megszokta, hogy ő a Szabó, hogy ővele idegen nénik foglalkoznak, és a foglalkozás nagyrészt abból áll, hogy neki semmit sem szabad. Arra nem futja, nem is futhatja az agyonterhelt pedagógus idejéből, hogy a rábízott 30 (ez optimális szám) gyereket végigkérdezze, nincs-e valami bajuk, gondjuk (gondja-baja egy kisgyereknek is lehet!), vágyuk. Ezeket Szabó Pistinek magába kell fojtania, és mivel a szülőnek nincs ideje és ereje, hogy este végighallgassa (netán ő maga kérdezze!) gyerekét, Pisti önmagával beszéli meg a dolgokat. Ezt annyira megszokja, hogy amikor felnő, akkor már igénye sem lesz rá, hogy megossza magát mással, hiszen idáig is mindig saját magára volt utalva.

Ha megnősül is, nem tud igazi társa lenni választottjának, és ő sem igényli már a valódi társat. A magányosok egy része társadalmilag nincs egyedül, családban él.

Az énkép – amely a környezet visszajelzései nyomán alakul – beépül a kognitív (a megismerésre vonatkozó) tudatszintbe, ennek nyomán tájékozódik a viselkedés, és őrizni kezdi a maga stabilitását – akár kedvező, akár kedvezőtlen. A gyerekek lassanként olyanná válnak, amilyennek környezetük látja őket. Csak szuverén, felnőtt személyiség képes arra, hogy bizonyos mértékig ellensúlyozza, felülbírálja, elutasítsa, átértékelje a környezeti üzeneteket. Ezért aztán a mi környezetünkben formálódók személyiségfejlődésében a mi felelősségünk igen-igen nagy.

A szerző gyakorló pedagógus