A magány hangja

A tengelyferdüléses öreg bicikli kereke szabályos görbületeket ír a sótól latyakos hóban. A nagyobb, szabálytalan kitérők a bicikli gazdája illuminált állapotának rajzolata. A viharos szél belekap ruházatába, megbontja a kabát gombjait. A nadrág bő szára szerencsére elkerüli a láncvédő nélkül pergő szemek fogságát. A koravénnek tűnő férfi aránytalanul nagy kézfeje hatalmas művirágcsokrot szorít a bicikli kormányához. A temető felé veszi az irányt. A leépült test minden erejére szükség van a pedálozáshoz. Alsóneműje verítékkel itatott, foga összekoccan.

A temetőkapuban szinte kidől kezéből a bicikli, és hangtalanul belesüpped a frissen hullott hóba. A férfi borgőzös gondolatai, zavaros fájdalma megnyugvást keres. Óriási léptekkel vág utat a néma nyughelyek között. A lelke húzza felesége sírjához. Hosszan, bénán áll, pedig legszívesebben odaborulna a szűz hóra. A kabát ujja eltünteti a szem és az orr feltartóztathatatlan váladékát. Fagyott ujjaival nagy nehezen széttekeri a csokrot összetartó drótot, s a szálakat lassan, megfontoltan beleszúrja a hóba. Félrebillent fejjel nézegeti a lángszínű szegfűt, a sárga gerberát, a lila harangvirágot. Szürkül, lassan elindul.

A temető szikrázó hava, mint a menyasszonyi fátyol, melyet néhány színesre hímzett virág ékesít.