A madarászat egy életen keresztül tartó szenvedély

Hiába múltál nyáron nyolcvanhét éves, továbbra is rendszeres szerzője vagy az Új Ember katolikus hetilapnak. A Természetrajz rovatban nemrég halakról publikáltál írást. Félig humorból kérdezem: csak nem búcsút intettél a madaraknak? 

Ez szellemes, de nincs így. Nem nyergeltem át a halakra. Az Új Ember viszont örömmel fogadja a témáimat, élmény velük dolgoznom. Vallásos családban nőttem fel, így közel áll a szívemhez a szellemisége.

Ezek az írások több ízben, könyvben összegyűjtve is megjelentek. 

Bizony. Persze, ha kimegyek valahová, mondjuk Andris nevű fiammal Apajpusztára, akkor a megfigyeléseimet, benyomásaimat megírom. Az Új Ember pedig leközli. Amikor egy bizonyos számot elértek a náluk publikált szövegeim, a gazdasági igazgatónak javasoltam, hogy jelenjenek meg az írások összegyűjtve, egy-egy könyvben. Négy ilyen munkám van, az első Mozaikok a természetből címmel 2005-ben jelent meg.

Számtalan munkádat, így az említett köteteket is, Bécsy László fotófelvételei, valamint Budai Tibor rajzai illusztrálják. Miként kezdtél közösen dolgozni Budaival, aki a legfrissebb, Cirmike és Kormoska című, tavaly ősszel megjelent kötetedet is illusztrátorként jegyzi? 

Annak idején a Móra Kiadóhoz dolgoztam be, minden évben megjelent egy, néha két könyvem. Hébe-hóba németből fordítottam gyermekkönyveket is, akkoriban rendkívül kevés volt belőlük a magyar piacon; később magam is írtam. A kiadó adott grafikust, a kínálat vegyes felvágott volt. Volt olyan fiú, akinek az illusztrációt illetően igencsak zavarban voltam – csak hosszas tűnődés után lehetett rájönni arra, hogy a rajza madarat ábrázol. Művészlélek, mondta nekem, amikor finoman céloztam arra, hogy talán nem a legjobban sikerült illusztrációt tette elém. Mindenesetre a rajz színes volt, madárféleséget ábrázolt, szóval a kicsik szerették. Aztán a kiadó folyosóján egyszer csak szembejött velem egy szakállas fiatalember. „Én fogom illusztrálni a könyvét” – szólt hozzám. Budai Tiborként mutatkozott be.

Melyik volt az első Budai által „képesített” könyved?

A Bodzavendéglő 1982-ből. Azóta negyvennél is több könyvemet jegyzi. Az általa illusztráltakra különösen büszke vagyok, mellesleg ezek a művek mindegyike jól kelt el, többet ismételten ki kellett adni. Tibor egyébként kiváló festőművész is, szemben velem, a falon lóg néhány munkája. Kijárunk együtt is, például a martonvásári arborétumba évente kétszer lemegyünk. Nagyon szereti a vizet festeni, ilyenkor én a távcsővel körbemegyek. Amikor fél óra után visszaérek, már minden rajta van a képen. Aztán még egyszer körbemegyek, hátha látok újabb madárfajokat. Amikor újabb fél óra után visszaérek hozzá, gyakorlatilag már kész a festménye. Az egyik legutóbbi alkalommal a pénztáros fülkéből majdnem kiesett a jegyárusító hölgy, annyira gyönyörűnek találta az ott készített Budai-festményt. 

Az a hír járja, hogy már visszavonultál, szavaidból mégis úgy ítélem, szüntelenül járod a természetet, gyűjtöd a megírásra váró élményeket. Mi az igazság?

Idős vagyok, ennélfogva tulajdonképpen visszavonultam. Ha tudok anyagot adni, akkor például az említett hetilapban, minden héten lejön az írásom. 

Nemrég a Gellért-hegyen szerzett élményeidet, madármegfigyeléseidet is megírtad. Az lenne a kedvenc fővárosi madarászó helyszíned? 

Egyértelműen egyike azoknak, a Népliget, a Margit-sziget mellett. Szegény nejemmel, aki kilenc éve ment el, rengeteget kirándultunk. Mostanában messzebbre már Andris fiammal, valamint Haraszti Laci nevű nagyon kedves barátommal szoktam menni. Világéletemben műszaki antitalentum voltam, ezért a feleségem vezetett. Egyébként éppen azt tervezzük, újra elmegyünk Böddi-székre, amely egy szikes tó, Harta közelében. Amikor jó idő van, egyedül is vállalkozom nagyobb kirándulásokra. Például Budakeszi környéke megbabonáz. A Bodzás-árok szeretett helyszínem. Az ötvenes-hatvanas években ezernyi madarat gyűrűztünk ott, akkoriban tele volt bodzabokrokkal, az augusztusi-szeptemberi vonulás idején sok poszáta fordult meg ott. Szívesen megyek Nagykovácsi és Budakalász környékére, a Pilisbe is. Egy-egy bánya mellett néha hajnalmadarat is látok. 

Jól sejtem, hogy nincsen kilométerhiányod?

Nincs, hiszen rengeteget sétálok. Szeretek csak úgy végigmenni a Duna-parton, a Szabadság hídtól a Nemzeti Színházig sétálva. Nagyjából két és fél kilométeres ez a szakasz, de lehet útközben sirályokat, kárókatonákat nézni. Kacsák is akadnak.

Mennyire elvetemült ötlet a betondzsungellé változott Budapesten madarászkodni?

Nem légből kapott annak az elképzelése, aki a fővárosban szeretne madarász lenni. A város valóban be van népesítve, de ettől függetlenül lehet madarat figyelni. Védeni is! Augusztusban többször jártam a Gellért-hegyen, a Verejték úton felfelé haladva egy fán tollászkodó feketerigóra lettem figyelmes. Nemrég fürödhetett, mert a szárítkozás pillanatát kaptam el. Ilyenkor alaposan, egyenként végighúzzák a tollaikat. Sokszor írtam, hogy a hetvenes években számtalan csap volt a Gellért-hegyen is, akkoriban megbeszéltem a kertészekkel, hogy csöpögőre állítom, mert az alatta lévő teknőben összegyűlt víz sok madárnak segített. 

Kevés a köztéri madáritató?

Sajnos igen. Például valamikor a hegyen gyakran gyűrűztünk Andrissal. Egy padról egy órán keresztül figyeltem a madarakat. Percenként kettő-három ivott a vízből. Most nincs ilyen lehetőségük. Szárad a Gellért-hegy, a Népliget is. Utóbbi helyszínen nemrég sok tócsa volt a földön, talán csőrepedés miatt. Elháríthatták a problémát, mert a víz tovatűnt. Pedig nagyon örültek neki a madarak. Valaha a Margit-szigeten állt egy kis medence. Gyöngykaviccsal szórták be, közepén pici szökőkút volt. Rengeteg madár fürdött és ivott ott. 

A nyár évről évre melegebb. Miként tudjuk segíteni szárnyas barátainkat a kutyanapokon?

A hőgutás napokon nem csak az embernek, a madárnak is innia kell. Például a fülemülék, amint kiröpítették a fiókáikat, eltűnnek a Népligetből. Olyan helyre mennek, ahol vizet lelnek. Minden második nap felmegyek a nejem sírjához a Farkasréti temetőbe, az egyesületi barátaimmal tettünk fel fészekodúkat azon az útvonalon, amelyen járok. Jól elfoglalták, mert széncinege, kékcinege és csuszka is költött benne. A Magyar Madártani Egyesület budapesti csoportja nagyon sok helyen tett ki odúkat, ezeket kezelik, ősszel tisztítják, felírják, mi volt bennük. Tehát sok szempontból lehet segíteni. De nem csak az a fontos, hogy nyáron törődjünk a madarainkkal.

Mi a legfontosabb, amit télen tehetünk az érdekükben?

Az etetés az egyik legfontosabb kötelességünk. Sokfelé látok helyi kezdeményezéseket, például flakonokat kivágnak az oldalán, aztán napraforgóval megtöltik, fellógatják. Mulatságos, hogy a mókus odaül és eszik belőle, miközben cinegék köröznek felette, alul pedig néhány varjú sétál annak reményében, hogy bekapkodják azokat a magvakat, amik lepotyognak. 

Az ilyen kezdeményezések ellenére is úgy látom, rendre több a lelőtt galamb, a levert fecskefészek és a mérgezett egeret befaló bagoly. Egyre kevésbé szeretnénk a madarakat?

Ezt nem tudom megmondani. De azt igen, hogy a madarak azért élelmesek, megtalálják a vizet, a táplálékot, azt a helyet, ahol éjszakázhatnak. Például a széncinegék sokszor üregben éjszakáznak. Némelyikük visszajár a fészekodúkba, de csak egy, kettő sosem. Vannak madárfajok, amelyek szinte teljesen urbanizálódtak. A gyöngybagoly, a sarlós fecske Magyarországon kizárólag településeken fészkel és költ. Budapesten rengeteg vörös vércse van. A sólyomfélék nem építenek fészket, elhagyott – szarkához vagy dolmányos varjúhoz tartozó – fészkekben költenek, több pár újabban a Parlamentben és az iparművészetiben költ. Van egy barátom, aki vörös vércséket figyel a fővárosban, megfigyelései alapján legalább tizenöt helyen költenek rendszeresen. A városban jól érzi magát a házi rozsdafarkú, tavasszal feketerigót is hallani lehet. Egészen az elmúlt évekig rengeteg író-olvasó találkozóra jártam, elsősorban gyerekek közé. Nekik mindig elmagyaráztam, hogy a feketerigó erdei madár, mégis jól érzi magát a városban.

Miként magyaráztál nekik?

Felrajzoltam egy táblára az erdőt, amelynek közepén az ember várost épít – ezt próbáltam átadni nekik. Elég annyi, hogy kört rajzoltam, majd elmondtam nekik, hogy minden fát és bokrot kivág az ember, hogy házakat építhessen a helyére. Nyilakkal jelöltem, hogy onnan minden állat visszaszökik az erdőbe. Aztán meséltem nekik arról is, hogy az ember idővel elkezdi zöldíteni a várost, parkokat, kerteket hoz létre. Emiatt egyes fajok visszajönnek, a feketerigó is így jött rá, hogy jobb dolga van itt, mint másutt. Elvégre a téli klíma egy-két fokkal enyhébb a városban, mint az erdőben. Az épületek, ültetett fenyők védelmet nyújtanak a ronda északi szél ellen. Táplálékot is találnak: folyton etetik őket, de egyébként élelmesek, a hulladékból is tudnak csipegetni. 

Egyes madarak talán jól járnak, de szinte minden településen történnek fészekleverések, elsősorban fecskék esetében.

A fecskék valóban megfogytak, emiatt nagyon fáj a szívem. Gyermekkoromban a falvakban, az istállóban, a gerendákon mindig költött két-három füstifecskepár. Bükkszenterzsébeten, ahova ki voltunk telepítve, például négy pár volt. A molnárfecskék négy évtizede a budapesti műegyetem épületein sorban csüngtek végig, ennek a fajnak a populációja Európa-szerte megcsappant. Annyit tudunk tenni, hogy nem bántjuk őket. Sajnos sokszor láttam olyat, hogy a városba költözött molnárfecskék fészkeit leverték, még akkor is, ha az erkélynek csak a szögletét sajátították ki. Aztán, miután leverték a fészküket, odalógattak egy nejloncsíkokból álló valamit, hogy elriasszák őket. ú

Visszatérve a nagy melegre, te is úgy gondolod, hogy kánikulában szinte nem éri meg madarászni, mert a madarak, mondhatni, elő sem jönnek napközben?

Nem mondanám, hogy lehetetlen a nagy melegben madarászni. Voltam kint a hőségben, láttam is őket. Elvégre enniük-inniuk kell, nem ülhetnek be valami hűvös helyre, mint ahogyan az ember teszi. Mellesleg fiókákat kell nevelniük, etetniük. Az viszont biztos, hogy a mozgásuk elsősorban a kora hajnali, alkonyati időre korlátozódik, így vannak szünetek, amikor árnyékos fába vagy bokorba ülnek. 

Valós veszély a héjapopuláció megfogyatkozása? 

A héja védett, de már alig van nem védett madár. Legalábbis papíron, hiszen a héját is lövik. Sajnos rámegy a csapdákra, megmérgezik. Nem tudom, a madarak ellen elkövetett tudatos akciók-e ezek, de azt gondolom, hogy akkor, ha a róka vagy az aranysakál lenne a célpont, a bokor alá lehetne tenni a csapdát vagy a mérget. Ott a madár nem látja meg. Úgy hiszem, nagy baj az is, hogy a hatóságok félvállról veszik az ilyen bejelentéseket. Tudok konkrét esetekről is, de az interjú olvasóinak azokat nem mesélem el. Egyébként a héja mellett más fajokat is említhetnék. Például a pásztormadarak szenzációnak számítanak, de néhány évtizede rendszeresen megjelentek nálunk.

Tartasz otthon madarakat?

Sárgarigóim vannak, most éppen csak egy fiatal, mert az öreg hímet elkérte a tenyésztő barátom. Az, amelyiket odaadtam, gyönyörűen hangicsál: amint idekerült, egyből a telefoncsörgést kezdte utánozni. Eleinte többször felugrottam, mert azt hittem, a telefon szól. De örömömet leltem ebben is, mert szeretem a madáréneket. 

Fel is ismered?

Természetesen. Sok olyan madár van, amelyet nem látsz, mert például a nád sűrűjében énekel. Ha nem ismered az énekét, nem jössz rá, hogy mi lehet az. Persze abban az esetben, ha esetleg találsz egy elhullatott tollat, már könnyebben beazonosíthatod. 

Megvan az összes madarásznaplód?

Mindegyik madarásznaplómból rengeteg van. 

Melyik évben kezdted a megfigyeléseidet madarásznaplóba vezetni?

1952-ben kellett eljönnünk, akkor kerültünk Budapestre. Hoztam magammal a madarásznaplómat. A textilfestőgyárban dolgoztam, de kijártam a Budai-hegyekbe, és felírtam mindent, amit láttam. Már nem írok naplót, mert nagyon megromlott a látásom. Nem lenne értelme, hiszen ha látok nyolcvan madárfajt, akkor abból általában tizet ismerek fel. Régebben nemcsak naplót írtam, hanem kivettem belőle lapokat, így kartonokat írtam, amelyeket külön rendszertani sorrendbe helyeztem. Dátumot, helyet, madárfajt is felírtam, valamint azt, hogy észleltem-e valami érdekességet, például azt, hogy etetett-e, gyűrűzött-e. Ez arra volt jó, hogy akkor, ha bárki kérdezett tőlem valami konkrétumot, elég volt csak elővennem a kartont. Így pontosan válaszolhattam.

Íróemberként adja magát, hogy sokat olvasol. Azt bírja még a szemed?

Nehezen, de tintás írást nem tudok olvasni. Ebből kifolyólag a naplómat sem tudom elolvasni. Ennél jobban izgat, hogy a tintás írású leveleket sem. Ilyenkor Andris fiam, aki heti egyszer nálam alszik, felolvassa azokat. 

Nehéz volt ellenállni a kísértésnek, hogy mindhárom gyermekedből madarászt nevelj?

Egyikből sem akartam ornitológust nevelni. Azt akartam, szeressék a természetet, ne féljenek a gilisztától, a hernyótól, a békától. Annak idején sok állatom volt, persze, mindig rövid időre, mert fotóztam őket – a kaméleontól kezdve a különböző pockokig, de a békát különösen szeretem. A gyerekek pedig ezekben a műveletekben tevékenyen közreműködtek. Mégis Andris az egyedüli, aki madarászik. Minisztériumi dolgozó, életerős, kitűnő szemmel, kiváló madárismerettel. Abban az időszakban nőtt fel, amikor a Magyar Madártani Egyesület már létezett. Voltak madarászsulik, amelyekben az idősebbek, köztük biológusok tanítottak. A fiam látogatta ezeket a képzéseket. Ez azért mégiscsak jobb lehetőség, mint az én példám: Lovassy Sándor Magyarország gerinces állatai és gazdasági vonatkozásaik című, akkor is réginek számító művéből tanultam. 

Az unokákat érdekli az ornitológia?

Heten vannak, de nem gonoszok! Mindegyik szereti az állatot, de úgy, mint én, egyikőjük sem. Amíg kicsik voltak, jártak velem a természetbe, de mostanra a többség a felsőfokú tanulmányait is befejezte. Önálló életű jogász, pszichológus, szociológus, kertészmérnök pedig csak nem fogja a kis szabadidejét arra áldozni, hogy a nyolcvannyolc éves nagyapjával madarásszon.

Tisztában vagy vele, hogy mégis példakép vagy a fiatalok szemében?

Apajpusztán néha húsz fiatal is körbevesz. Szervusztok, mondom nekik, hívjatok csak Egon bátyátoknak vagy Egon bácsinak. 

Érzed a tiszteletet, a csodálatot?

Arra, aki az ötvenes évek óta madarászik, biztosan felnéz a fiatal. Főleg akkor, ha hallja, hogy már a nyolcvannyolcadik évét tapossa. 

A talicskától a Kossuth-díjig, ez a tavaly megjelent önéletrajzi kötetednek a címe. Nehezen szántad rá magadat a számvetésre?

Szeretek írni, tehát nem volt nehéz nekikezdenem. Szerencsére gyorsan írok, így csak le kellett ülni, a többi magától jött. Nem akartam szépirodalmat alkotni, ezért egyszerűen leírtam azt, ami velem történt. Kötött volt a terjedelem, ez nagy segítség volt. Az, hogy elfelejtettem néhány dolgot, csak utólag jutott eszembe. Pedig az unokáim nemzedékének érdekes lehetne, hogy annak idején tizennégy évet kellett várni egy rohadt telefonra. 

Kinek írtad a könyvet?

Leginkább az unokáimnak, hogy tudják, ki volt a nagyapjuk és milyen világban élt. 

Saját személyes naplót, amelyből anyagot gyűjthettél volna, nem is írtál?

Nem, kizárólag madarásznaplót. Minden, ami a könyvemben szerepel, emlékezetből való. Szerencsére pontosan emlékszem, a nevekkel és évszámokkal sincsen bajom.

Elégedett vagy az írói teljesítményeddel?

Nyolcvan könyv után író vagyok, azt hiszem, ez nem kérdés. Az más, hogy azt nem szeretem, ha ornitológusnak titulálnak. Nagyon sokat tudok a madarakról, de nem végeztem ilyen irányú egyetemi képzést, mert a származásom miatt nem volt rá lehetőségem. 

Dolgozol új köteten?

Köteten nem, a szemem miatt nem szeretnék nagy munkába kezdeni. De továbbra is írok a Természetbúvár, az Evangélikus Élet, az Új Ember című újságoknak, a Kertészet és Szőlészet folyóiratnak, a Kistermelők Lapjának. Ezek általában rövidebb anyagok, bár a Természetbúvárnál kilencflekkes terjedelmem van. Régi vágású vagyok, írógépen dolgozom. Viszont van megírt gyermekkönyvem, több is. Azok nyomdakész kéziratok. Van egy kiadó, amellyel két éve kerültem kapcsolatba. A Mókuska kalandjai című mesekönyvemet két éve adták ki, gyorsan elfogyott, tavaly karácsonyra újranyomták. Legutóbb a Cirmike és Kormoska jelent meg. Azt hittem, pillanatok alatt elmegy, mert rengeteg macskabarát van. Mégsem történt így. 

Hogyan tovább?

Egymagam vagy társaságban kijárok a természetbe. A Madártani Egyesületnél már csak tiszteletbeli tagként szerepelek, pedig voltam elnökhelyettes, a budapesti helyi csoport elnöke is. Néha felmegyek hozzájuk a Költő utcába, elhozom a leveleimet és a Madártávlat magazint, amelyből félreteszek az izraeli és az amerikai barátomnak. Kicsit beszélgetek az egyesületi tagokkal, megkérdezem, hogyan állnak anyagilag, miként haladnak a tevékenységeikkel. 

Önként távolodtál el tőlük?

Nem szorultam ki, de már nem dolgoztam velük annyit, mint korábban. Azt hiszem, ez rendben van. 

Mészáros Márton