A leleplezett aranyásók

Valaha valahol Amerikában egy csapat aranyásó különlegesen gazdag lelőhelyre akadt. Mikor a napi munka után a városba indultak, megfogadták, hogy senkinek, de senkinek a világon nem árulják el titkukat. És sikerült is betartaniuk, egyikük sem szólta el magát egy árva fél mondattal sem. Ennek ellenére viszszatérésükkor ötven pénzéhes férfi követte őket. A kérdésre, hogy honnan tudtak a lelőhelyükről, meglepő választ kaptak: látszott az arcotokon!

No de az már régi igazság, hogy az arc sokkal többet elárul, mint hinnénk. „Az ember kedélye elváltoztatja az arcát – írja az ószövetségi Sirák fiának könyve –, hol vidámra, hol meg szomorúra. A jó kedély jelét, a ragyogó arcot nehezen és bajjal találod meg.” (Sír 13, 31–32) A témát aztán több híres személyiség boncolgatta, ki komolyan, ki maró gúnnyal. „Ha tükörbe nézel, és nem tetszik a látvány – mondja Csehov –, ne a tükröt hibáztasd”, mert – teszi hozzá Cicero – „az arc a lélek tükre”. „Egy bizonyos kor után – állapítja meg Albert Camus – mindenki felelős a saját arcáért.”

Foglaljuk csak össze: éppen az arc az, melyen keresztül az ember belső világa kisugárzik, mely egyértelműen megmutatja, mi jelenti életében a legnagyobb értéket. Az arc árulkodik leginkább az ember egészéről, viselkedéséről, reakcióiról, hozzáállásáról, alapbeállítottságáról. Az e vasárnapi evangélium egy, a talált kincsről szóló minitörténet segítségével magyarázza ugyanezt. „Egy ember megtalálta – mondja Jézus –, újra elrejtette, aztán örömében elment, eladta mindenét, amije csak volt, és megvette a szántóföldet.” (Mt 13, 44) Elad, lemond mindenről. Mindenről! A kincstalálás megváltoztatja az embert, megváltoztatja a viszonyát mindenhez, „mindenét” el is adja, csak hogy megszerezze a forrását annak a kincsnek, azt a szántóföldet, amelyben találta, hogy kereshessen tovább még több kincseket.

Jézus pedig hangsúlyozza, hogy az a talált kincs nem más, mint a „mennyei királyság”. Csakhogy ez a királyság nem akkor működik, amikor kialakítják a struktúrákat és az intézményeket, hanem akkor, amikor jelen van a király. Ő alapítja a királyságot, mely teljességében kizárólag az ő jelenlétével valósulhat meg. És a királyság aztán annál nagyobb, minél több ember ismeri el a „király” szuverenitását, de nem ám félelemből, alibista megfontolásokból, netán talpnyalás szándékával, hanem konkrét tettekben megnyilvánuló legmélyebb belső meggyőződésből. „Nem mindenki, aki azt mondja nekem: Uram, Uram! – int óva Jézus – megy be a menynyek országába, csak az, aki megteszi Atyám akaratát, aki a mennyben van.” (Mt 7, 21)

Mint ahogy minden szentmisén is a pap úgy beszél Jézusról, mint „aki él és uralkodik mindörökkön örökké”, amire a hívők – ugyancsak minden misén – azt válaszolják kórusban, hogy „ámen”. De tegyük a kezünket a szívünkre, hányszor formális csupán e válasz, amolyan automatikusan, megszokásból viszszavágott. Mert ugyanis, ha teljes mélységében átéreznénk, mi mindenre kötelez az az „ámen”, egész biztos, hogy nem ejtenénk ki oly könnyelműen, mint valami személytelen ténymegállapítást. Csakhogy így aztán egyáltalán nincs mit csodálkozni, hogy a mi arcunkon nyoma sincs annak, hogy kincset találtunk volna, s nem csoda tehát az sem, hogy bennünket bizony nem követnek azok, akik szintén szeretnének lelkileg gazdagodni. Ennek az „ámennek” azt kellene kifejeznie, hogy valóban „mindenek” felett – reakciók, hozzáállások, kapcsolatok és a legmélyebb ösztönzések fölött is maga Krisztus „uralkodik”, s hogy mindezeken áthatol, mindezt beragyogja és meghatározza az ő szeretete. Tolsztoj állapította meg nagyon kifejezően, hogy „az emberi élet egyetlen értelme segíteni Isten királyságának megvalósulását”.

Amikor az aranyásók fent említett kibővült csapata visszaért az annyira ígéretes lelőhelyhez, keserű csalódás érte őket, időközben ugyanis elöntötte a víz, s a kincs mindörökre ott maradt, eltemetve a mélyen. A városba érkezve megint csak nem kellett mondaniuk semmit, az arcuk híven tükrözte a történteket. Milyen jó, hogy még csak hasonló sem eshet meg azzal, aki élete legnagyobb kincseként Jézusra talált.

A szerző római katolikus pap