A látható világ megörökítője

Minden bizonnyal ez kezdetekben a többi művészeti ághoz hasonlóan kultikus célokat szolgált, viszont egyértelmű már e korai művészek esetében is a valósághűségre való törekvés igénye. Az ókorban, elsősorban az egyiptomi majd a görög művészet kialakulásával sikerült is ezt művészi tökélyre fejleszteni. Ekkor és az ezt követő csaknem háromezer évben viszont az ábrázolást a kép alkotójának tehetsége, mesterségbeli tudása és világlátása jellemezte, vagyis a látott, háromdimenziós valóság csak bonyolult szubjektív áttételek révén vált kétdimenziós képpé. Ugyanis nagyjából ennyi időre volt szükség ahhoz, hogy először fém-, majd üveglemezen, később átlátszó rugalmas hártyán legyen megörökíthető az embert körülvevő valóság. Nem véletlenül tartott évszázadokig az új eljárás feltalálása: a fotográfia fortélyait nem lehetett a természettől ellesni, minden részletében az alkotók fejében kellett megszületnie. A sok tudós több évszázados munkáját Daguerre fejezte be, aki megalkotta az első használható fényképezési eljárást. Olyannyira, hogy találmányának köszönhető, hogy ma hiteles képünk van nemzenünk lánglelkű költőjéről, Petőfi Sándorról. A róla készült felvétel ugyanis daguerrotípia.

A fényképezés első nagy feltalálója Joseph Niepcéhore Niepce volt, aki a 19. század húszas éveiben aszfalttal bevont papírlapra készített néhány felvételt. 1826-ban jelentkezett nála egy fiatalember, Louis Daguerre, hogy együttműködést kínáljon fel neki. A 61 éves tudós gyanakvással fogadta, majd a beszélgetés végén egyszerűen kihajította. Nem csoda: minden oka megvolt a gyanakvásra, hogy csepűrágóval áll szemben. A 39 éves vendégnek ugyanis alig volt tapasztalata a képrögzítés területén.

Az 1787. november 18.-án Cormeilles-ben született Daguerre eredeti hivatását tekintve ugyanis adótiszt volt. Bohém hajlamai azonban eltérítették őt polgári foglalkozásától, így színházi díszletfestésre adta a fejét. Mivel rendkívüli módon érdekelte őt a monumentális festmények és a fény együtthatásának kérdése, kidolgozott egy olyan eljárást, ahol a kép érzékelésében a fénynek meghatározó szerep jut, ezt diorámának nevezte el. A dioráma jól áttetsző selyemszövetre festett olyan kettős kép, amelynek elülső oldalán nappali megvilágításban, túlsó oldalán éjjeli, holdfényvilágítást jelezve látható ugyanaz a táj. A félig áteresztő hártya elvén működő kép nappal egészen más hangulatot áraszt, mint este, hátulról megvilágítva. Színházi fényeffektusokkal kiegészítve a hajnali derengéstől a nyári viharig több hangulat ábrázolható a festményen. Az 1822-ben Párizsban bemutatott, az egész színpadot kitöltő, 22 méter széles, 11 méter magas dioráma óriási feltűnést keltett ugyan, de nyilvánvaló, hogy semmi köze a fényképezéshez.

Daguerre ezután újabb váltással a camera obscurával, az ősfényképezőgéppel végez kísérleteket. Zsákutcába kerülve veszi fel Niepce-el a kapcsolatot. Az előzmények tudatában nem lehet csodálkozni a tudós elutasításán. Csakhogy Niepcenek nincs pénze kísérletei folytatásához, emiatt külföldi támogatókat keres. Nem kisebb pártfogója akad, mint Thomas Young, a Royal Society titkára, a legnagyobb élő angol fizikus. Young szívélyesen fogadta Niepce-et, meleg szavakkal méltatta találmányát a Királyi Társaság ülésén. Csakhogy a támogatás feltétele az eljárás ismertetése volt. Az öregedő francia cselvetésre gyanakodott, azt hitte, a furfangos angolok ellopják az ötletét. A szigetországi tudósok viszont nem voltak hajlandók zsákbamacskát venni, megvonták tőle támogatásukat, így Niepce üres kézzel távozott. Viszont Chalon-sur-Saone-i otthonába távozása előtt megnézte Daguerre diorámáját. Más megoldást nem látva, elfogadja az egyszer már visszautasított ajánlatot, ennek eredményeképpen 1829-ben szerződést kötnek, amelyben Daguerre elismeri Niepce szerzői jogait a fénymásolási eljárás terén, viszont fenntartja a továbbfejlesztés jogát. A közös kísérleteknek Niepce 1833-ban bekövetkezett halála vet véget, így az utolsó lépés megtétele Daguerre-re marad.

Daguerre kezdettől fogva idegenkedett az aszfalttól. Jó szimatának bizonyítéka, hogy helyette ezüsttel bevont rézlapokkal kísérletezett. A lemezt jódgőzzel kezelve alakította ki a fényérzékeny ezüstjodid réteget. Ezt a Niepce-féle kamerába helyezve kétórás expozíciós idővel készített tájképeket. A megvilágítás hatására az ezüstjodid elbomlott, ezeken a helyeken színezüst kristályosodott ki. Ezzel az eljárással sikerült ugyan készítenie képeket, azonban minőségben semmivel sem jobbakat, mint Niepce. Viszont melléje szegődött a szerencse: rendteremtés alkalmával egy eredetileg félresikerült felvételre bukkant, amelyen soha nem látott gazdag árnyalatokban pompázott a kép. Nem kellett sokáig kutatnia, hogy rájöjjön a megoldásra: a fiókban eltört higanyos üvegcse tartalma okozta a meglepő változást. A higanygőz ugyanis fehér ezüstamalgámot alkotott a színezüsttel. ĺgy sikerült akaratán kívül előállítania az első fényképet. Viszont nem tudta a fénykép „romlását” megakadályozni a rézlemezen fennmaradt ezüstjodid szép lassan exponálódott. A jó ég tudja, hányféle vegyülettel próbálta eltávolítani a maradék ezüstjodidot, mígnem ismét szerencséje volt: 1837-ben rájött, hogy egész idő alatt az orra előtt hevert, konyhasónak hívják. Ezúttal viszont keményen megdolgozott az eredményért: két évbe telt, mire sikerült rábukkannia a „rögzítőre”. A róla elnevezett daguerrotípia tehát a megvilágított helyeken az ezüstamalgám alakította ki a képet, a sötét részeket a konyhasóoldattal eltávolított ezüstjodid alatt levő rézlemez adta. Később arra is rájött, hogy rögzítőként sokkal jobb a nátrium-tioszulfátot használni, a gyakorlatban is ez terjedt el.

A francia kormány 1839-ben tízezer frank évjáradékért megvásárolta az eljárást, amelyből hatezer Daguerre-nek, négyezer az 1829-es szerződés szellemében Niepce fiának jutott. Daguerre igazán elmondhatja magáról, hogy a sors kegyeltje: a szerencse harmadszor is mellé szegődött, amikor páratlan szimattal 1839 augusztusában Angliában és Walesben szabadalmaztatta az eljárását (otthon ezt nem tehette meg, miután a találmányát már egyszer az évjáradék fejében eladta). Ugyanis 4 nappal később a francia kormány nyilvánosságra hozta azt, ezzel a világ minden táján ingyen hozzáférhetett bárki. Mondani sem kell, ez a szigetországra nem vonatkozott, ott a helyi törvények értelmében fizetni kellett a feltalálónak. Bár a daguerrotípia tökéletes pozitív képet adott, viszont volt egy számottevő hátránya: nem lehetett sokszorosítani. Erre – talán sorsszerű módon – Daguerre halálának évében került sor, amikor az angol Frederic Scott bemutatja az első modern fényképet, amelyet üveglemezre készült negatív alapján állított elő. Ezt már egyaránt lehetett nagyítani és sokszorosítani is. Ez elindította a fényképezés diadalútját.