A lapcsánka

Azóta ismerem és szeretem ezt a királyi eledelt – mely a szegények asztalán is megtalálható ősidőktől fogva, nem sok minden kell az elkészítéséhez –, amióta az anyatejről az ilyen-olyan pépeken át eljutottam a normális ételneműkig. ĺze, illata révén a szakácsművészet legfinomabb produktumaival vetekedik. Ennyit tesz a fokhagyma. Merthogy az is kell bele. Meg rendes hagyma. És ha már itt tartunk, a hozzávalók még: burgonya, liszt, egy-két tojás, őrölt bors, só, valamint zsír vagy olaj, amelyben a masszából szaggatott gombócokat laposra adjusztált alakzatban pirosra sütjük. Természetesen, mint csaknem valamennyi ételféleséget, a lapcsánkát is lehet továbbfejleszteni, ilyenképpen ismerjük például szűzérmés, reszelt sajtos, juhtúróval töltött, húsos-gombás, apróhúsos változatát. Na, de mi is az a lapcsánka? Persze, az iménti, a fakanálmentes férfi létemre nem a legrosszabbul előadott recept elolvasása után már könnyű a válasz, legalábbis a háziasszonyok zöme tudja, mit takar e név, ó, hát ez a placki, ahogy a szlovákok vagy a lengyelek mondják. Nyelvi kérdésről lévén szó, álljunk meg itt egy pillanatra. Jómagam magyar közegben soha nem használok szlovák szavakat, nincs ticsinki, nincs párki, horcsica, vetrovka, tyepláki, de még preukáz sem. Kerülöm őket, pontosabban, nem is kell kerülnöm, mert eleve nem jönnek a számra olyan kifejezések, amelyeket Magyarországon s a többi határon túli magyar nyelvterületen nem tudnak fogni, holtan hullanak alá, jobb esetben csodálkozva vagy értetlenül néz ránk szegedi, szabadkai, lendvai, székelyudvarhelyi, munkácsi beszélgetőtársunk. Más kategóriába tartozik a borovicska, a brindzás galuska, még a lanovka is, mely hovatovább otthonra lel az egyetemes magyar szókészletben, de mélyebben ebbe most ne menjünk bele, térjünk vissza a lapcsánkához. Hiába magyar nyelvi jel az istenadta, ugyancsak akadt vele bajom, valahányszor kiejtettem a számon más hazai tájakon, mint a szülőföldem, csak néztek rám csodálkozva vagy értetlenül csallóközi barátaim is, miféle eledelt imádok én. „Ja, a placki?!” – esett le később a tantusz, nekik természetesen, majd korholni kezdtek félig komolyan, félig tréfásan. „Mit lapcsánkázol te itt?! Elmaradott keleti, az isten háta mögül. Beszélj magyarul!” Magyarul beszéltem, nem plackiztam, kitartottam továbbra is a gyermekkoromból, a Bodrogközből hozott lapcsánka mellett, melynek tulajdonképpen a szomszédos tartományban, a Nyírségben ringott a bölcsője. Ahol, tudomásom szerint, Pécsi Ildikó színművészé is. Vagy három évtizeddel ezelőtt valamiféle televíziós főzőcskeműsorban tőle hallottam először lapcsánka szavunkat. Ilyképpen hivatalos bizonyítékom is lett e kérdésben, mi több, újabban mellém állt az internet, igaz, hozzátéve, hogy a lapcsánka neve vidékenként változó, legelterjedtebb a tócsni, de van, ahol egérke, tótlángos, krumplislepény, macok, lapótya, recsege, harula, lepkepotyi; „a tepsiben sült változatát matutkának hívják, legalábbis felénk, ez nagyon hasonlít a gánicra, amit a bunyevác nagymama szokott csinálni” – írja valaki.

Ez utóbbi közlés alapján okkal feltételezhetjük, hogy vidékenként kisebb-nagyobb eltérések mutatkozhatnak a lapcsánka ízét és formáját tekintve is. A feleségem, anyám után szabadon, a rántott szelet alakjára emlékeztető legegyszerűbb változatot készíti, mely illatával már a lépcsőházban jókedvre derít. Tátrai síkirándulásaink egyik gyakori helyszínén, illetve szálláshelyén késsel, villával tálalták fel a palacsintához hasonlóan kör alakúra kiképzett lapcsánkát, három-három darabot félbehajtva. Ugyanígy a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Tivadar község Tisza-parti üdülőjében, ahol egy fehérgyarmati tévéfesztivál résztvevőiként vendégeskedtünk, és ahol végig tájjellegű ételeket szolgáltak fel, semmi flanc, mintha gyermekkorom ízvilágába csöppentem volna vissza. A lapcsánkák lapcsánkájával viszont egy turócszentmártoni riportutamon találkoztam, a kilencvenes évek elején. Békés megyei szlovák asszonyok kézimunkáit állították ki – akik mellesleg magyarul beszéltek –, majd a tárlatnyitó után a város szimpatikus, vendégszerető alpolgármestere állófogadáson hívott meg mindnyájunkat, a békési asszonyokkal együtt, valamilyen erdei vendéglőben elköltendő vacsorára. Mit mondjak, viharosan derűs, késő éjszakába nyúló nagy este volt, melyhez az alaphangulatot a szilvapálinka mellett apróhússal töltött lapcsánka adta meg. Azt hiszem, ilyen pillanatokért is érdemes élni – jutott akkor eszembe. Annak a lapcsánkának a receptjét pedig leírtam, gondolván, elviszem és átadom az én Maricámnak a kedves turócszentmártoni szakács néni tudományát, de útközben hazafelé valahol elvesztettem. Próbáltam élőszóban előadni, ám valamit kihagyhattam, mert a masszát azóta sem sikerül kör alakúvá formálni a serpenyőben, vagy ha mégis, és meg is sül, nyomban törik, amint hajlítani kezdjük. Marica még nem adta fel. Két bodrogközi változat között, amely egykori otthonomat idézi, és így mégiscsak a legfelségesebb lapcsánka a világon, tovább kísérletezik. Miattam, persze.