A kirekesztett

Éjjel a gyerek felriadt. Egyedül volt a szobában. Az ajtónyíláson beszűrődött a fény. Idegen ez a ház, és anya sincs mellette az ágyban. Már éppen hívni akarta, de az ijedtségtől benne rekedt a kiáltás. Meghallotta az új apa ellenkezést nem tűrő hangját. „Megmondod neki, nem kell a gyerektartás, tartsa meg a pénzét, csak ne járjon ide, ne ődölögjön a házam körül! ĺrásban mondjon le a gyerekről!” A gyerekben növekedett a félelem. Ült kitágult pupillákkal reszketve. „Végleg tűnjön el az életetekből!” A gyerek nehezen kapkodva lélegzett, ami vad sírásba csapott át. „Hallgattasd el, majd megcsináljuk a kisszobát, és ott fog aludni azután!” Mindketten bejöttek a szobába. A felgyújtott villany fénye elvakította, becsukta a szemét. Anya az ágyhoz ment, de szokásával ellentétben nem vette az ölébe, nem babusgatta kedves szavakat suttogva, csak egy puszit nyomott a fejére. Ne félj, minden jóra fordul, mondta. Nem nyitotta ki a szemét, így látta apát, aki ha felmérgedt, ráütött ugyan egyet, de csakhamar megbánta, és békülésképpen úgy szorította kebléhez, hosszan ott tartva, majd megfojtotta szeretetében.