A karácsony

A gyerekkori karácsonyok hangulata teljesen elveszett számomra. De emlékük megmaradt és nagyon szép. Mi volt szép és jó bennük? Az, hogy napokig nem kellett kimenni a hidegbe. A fenyőfa illata reggelenként. A nagyi bejglijei. A sok déli gyümölcs. A késő esti együtt-tévézés. A sok mese Werich úrral. És az ajándékok. 24-én reggel elkezdődött a nagy sürgés-forgás. Apám behozta a fát a teraszról, miután a mama ideiglenesen száműzte a növényeket, amelyek egyébként egész évben ott álltak a nappali nagy üvegablaka előtt. A fát közös erővel feldíszítettük és körbeporszívóztuk, miközben a konyhában már főtt a lencseleves. Nem minden évben, de néha a pincében éldegélő halak lemészárlására is sor került, és örült a cica nagyon. Mákos tésztát ebédeltünk, és utána pucoltuk a krumplit. Délután a család néhány tagja gyalogosan ellátogatott a nagyszüleimhez, ahol már várt a bejgli, és járt a Jézuska a hűtőn felállított műfa alatt, amelyen díszmadár is volt, a kedvencem. Bejgli volt mákos, diós, szilvalekváros és kakaós, és alig volt hely mindnek a hasunkban, de azért mindegyikből ettünk, sőt kölyökpezsgővel koccintottunk is. Hazafelé mintha nem csak a bejgliket vittük volna, hanem nagy fazék töltött káposztát is.

A házunk sötétedésig teljesen átalakult. A mama csodálatos kezei karácsonyi örömszigetté varázsolták a frissen vasalt, maga kivarrt karácsonyi abroszok, a fenyődíszek, a gyertyák, a gyümölcstálak és az adventi koszorúk által. Különleges alkalmakkor használt étkészletből ettük az ünnepi vacsorát: lencseleves, rántott hal, krumplipüré, savanyúság, miegymás. Az ajándékok kibontása amolyan másodlagos csúcspont volt. Valahogy a sötétben ülni, csak a karácsonyfa fényeinél, mandarinnal és bejglivel kínálni egymást, vagy kiosonni az előszobába némi édes ráadásért – mintha ez lett volna az igazi öröm az egész hercehurcában. És ez maradt meg bennem, boldog gyermekben egészen mostanáig.