A jövő már itt van, de készen állunk-e rá?

Ezt a témát járta körül no­vember 14-én a MA Populáris Kultúra Kutatócsoport, a Szlovákiai Magyar Írók Társasága Tudományos és Ismeretterjesztő Irodalom Szekciója, valamint a Selye János Egyetem magyar nyelv és irodalom tanszékének közösen megrendezett szimpóziuma. Az előadó Markovics Botond (alias Brandon Hackett, sci-fi-író, akinek a transzhumanizmus kérdéseit boncolgató Az ember könyve című regényével az MA PKK részletesen foglalkozott, és aki már a kutatócsoport visszatérő vendége), Kánai András (jövőkutató, kommunikációs szakember) és H. Nagy Péter (az MA PKK egyik alapítója, a SJE oktatója) volt.

Markovics Botond előadása arra a kérdésre kereste a választ, mitől lesz tudományos egy science fiction regény, illetve, hogyan formálhatja a sci-fi a jövőről való gondolkodást. Három témakört körüljárva (mesterséges intelligencia, idegen civilizációk, időutazás) igazolta Yuval Noah Harari azon állítását, mely szerint napjainkban a sci-fi a legfontosabb irodalmi műfaj, és egy jó sci-fi többet ér, mint száz tudományos publikáció – mivel közelebb hozza az emberekhez a jövőt. Érvelését igazolandó, Markovics Botond két kisfiú képével kezdte előadását, akik mindketten nagy sci-fi-rajongók voltak. Az egyikük Elon Musk volt, aki ma a Tesla és a SpaceX vezérigazgatója, a másik pedig Jeff Bezos, az amazon.com alapítója, aki jelenleg a világ leggazdagabb embere. Bár a science fiction regények nem képesek megjósolni a jövőt, felteszik a „mi lenne, ha?” kérdést, és végigjárják a lehetséges válaszokat. Lehetőségekre és veszélyekre figyelmeztetnek, ezáltal pedig kutatásra inspirálhatnak olyan fiatalokat, mint Musk és Bezos. Azt ugyan nem mondhatjuk, hogy mindenkiből Elon Musk lesz, aki sci-fit olvas, de az tagadhatatlan, hogy a műfaj számos esetben inspirálóan hatott a jövőre (Verne megjósolta a tengeralattjárókat és a holdraszállást, Wells az atombombát stb.).

A mesterséges intelligenciát a sci-fi már régen felfedezte magának. Míg eleinte az MI csak az olcsó ponyvák egyik kedvenc ellensége volt, hamarosan árnyaltabb ábrázolást kapott. Ebben óriási érdeme volt Asimov robotikai törvényeinek. („A robotnak nem szabad kárt okoznia emberi lényben, vagy tétlenül tűrnie, hogy emberi lény bármilyen kárt szenvedjen. A robot engedelmeskedni tartozik az emberi lények utasításainak, kivéve, ha ezek az utasítások az első törvény előírásaiba ütköznének. A robot tartozik saját védelméről gondoskodni, ha ez nem ütközik az első vagy a második törvény bármelyikének előírásaiba.”). A következő lépcsőfok az arctalan, test nélküli mesterséges intelligencia megjelenése volt, mely a 2001: Űrodüsszeia című filmhez kötődik. Innen erednek a napjaink filmjeiből megismert barátságos vagy ellenséges MI-ábrázolások.

Hasonló „fejlődési ívet” figyelhetünk meg az idegen civilizációk ábrázolásában is: míg a kezdeti megjelenítések nem sokat segítettek abban, hogy a Földön kívüli élet kutatása értelmes irányt kapjon, és nagyon leegyszerűsítve ábrázolták az idegeneket, addig ma már akadnak jó példák is (mint a pár éve bemutatott Érkezés című filmben). Igaz, hogy a tudomány napjainkban nagyon óvatosan áll az értelmes élet utáni kutatáshoz: a jelenlegi konszenzus az, hogy nagyon kicsi a valószínűsége annak, hogy létezik valahol az univerzumban értelmes élet a miénken kívül. Markovics Botond íróként maga is szembesült az idegen értelem irodalmi ábrázolásának nehézségeivel: Xeno regényének kiindulópontja ugyanis az, hogy egy magasan fejlett idegen faj három másik civilizációt zár össze egy térben az emberiséggel. Íróként épp az a kérdés érdekelte őt, miképpen valósulhat meg a kommunikáció az egymástól teljesen idegen, különböző kulturális fejlettségi fokon álló fajok között. Képes lesz-e a békére az ember, aki még a saját faja ellen is hadat viselt az ismert történelem nagy része folyamán? Az időutazás problémáját Markovics egy másik regényben, Az időutazás napjában járta körül. Mivel az időutazás pszeudotudomány, a témával foglalkozó összes műnek el kell fogadnia bizonyos logikai korlátozásokat. Markovics Botond abból indult ki, hogy ha megszületik az időutazás technológiája, akkor az idővel egyszerűsödni fog, mindenki számára hozzáférhetővé válik, és mindenki ki is akarja majd próbálni. Épp ezért abban a pillanatban, mikor bekapcsolják az első időgépet, hirtelen kétszázmilliárd időutazó jelenik meg a Földön (csak az első időgép bekapcsolásáig tudnak visszamenni). Ez persze káoszhoz vezet, de már ez a szokatlan felütés is mutatja, milyen összetett és ismeretlen maga a témakört, mennyire függ egy-egy regény cselekménye attól, hogy szerzője milyen mértékben tartja magát a hideg logikához.

Kánai András: Transzhumanizmus és Nagy Testvér Rt.: science fiction és valóság, avagy egy évvel a Holnap történt után előadása lényegében egy „update” a szerző Holnap történt című sikerkönyvéhez. Kánai a műben öt témakört (3D nyomtatás, az USA világuralmi pozíciója, a multik hatalomra törése, transzhumanizmus, marsutazás) jár körül alapos és érdekfeszítő módon; előadásában pedig azt vette sorra, mi változott az elmúlt egy évben a könyvben leírtakhoz képest. 

A transzhumanizmus szerinte egyszerre ígéret, technológia és mozgalom. Ígéret, mely szerint a tudomány segítségével egyszer olyan életminőséget érhetünk el, amelyet ma el sem tudunk képzelni. Technológia, amely de­mokratizálni, hozzáférhetővé szeretné tenni a tudományos eredményeket. És egyben mozgalom is: a magyar származású Zoltán István a Los Angelesben székelő Transzhumanista Párt vezetője, mely nem kevesebbet, mint örök életet ígér a szavazóinak. A célja, hogy a mesterséges intelligencia és a legmodernebb technológiai fejlesztések a mindennapi élet részévé váljanak, és ezáltal sokkal könnyebbé és hosszabbá – akár örökké tartóvá – tegyék. Zoltán István indult az amerikai elnökválasztáson is, hogy az elveit promózza – de kevés sikerrel. Nem csoda, hiszen ez a fajta lelkesedés a technológia iránt visszatetsző lehet bizonyos emberek szemében, de Kánai András a tetoválást hozza fel példának: míg korábban az is kirekesztettnek és ritkaságnak számított, és csak bizonyos szubkultúrák fogadták el, mára a mainstream részévé vált. Lehet, hogy ez a transzhumanizmus jövője is? Angliában például már bizonyos munkáltatók chipeket tesznek az alkalmazottaikba (természetesen azok beleegyezésével), melyek ajtókat nyitnak, gépekhez adnak hozzáférést. Kánai ebben látja az új technológia elterjedésének feltételeit: a kényelem és a networking segítségével.

Az előadó ezt követően annak lehetőségét járta körül, hogy mennyi esélye van egy „Nagy Testvér”-koncepció megvalósulásának a közeljövőben. A kérdés apropója nemcsak az, hogy az okostelefonjaink által a nagy techcégek szinte minden fontos adatot tudnak rólunk, hanem annak riasztó valósága is, hogy Kínában éppen épül az állam, amely elől senki nem tud elbújni. Az ország 1,4 milliárd lakója számára személyes adatlap készül, melyen jegyzik a kreditpontjaikat, attól függően, mennyire jó állampolgárok. Akinek sok pontja van, annak egyszerű élete lesz – de ha a pontok csökkennek, súlyos korlátokkal kell szembenéznie az illetőnek: nem mozoghat szabadon, számos szolgáltatástól eltiltják. Ja, és 176 millió kamera figyel mindent. Kánai szerint a „Nagy Testvér” kialakulását három tényező gátolhatja. 1. A jogvédelem. 2. Hogy demokratizálódik az információkhoz való hozzáférés. 3. A bürokratikus szerkezet. Mindenki válaszolja meg magában, ezekből melyik jelent komoly gátat nálunk vagy épp Kínában. Zárásképp az irodalmi kitekintésekkel és gazdasági grafikonokkal teletűzdelt előadás egyebek mellett arra a kérdésre is választ adott, melyik jelenlegi mamutcég a legesélyesebb arra, hogy „Nagy Testvérré” váljon.

H. Nagy Péter a tudat problémáját járta körül. Amilyen egyszerűen megfogalmazott ez a cím, olyan komplex problémát takar: ami nem is csoda, hiszen mint megtudtuk, a tudat kérdése – a világegyetem eredete és az élet kialakulása mellett – a tudomány egyik legnagyobb rejtélye. 

A keretes szerkezetű előadás (mely a tudat definíciójával kezdődött és zárult) rámutatott, milyen sokat és azonos időben mégis mennyire keveset tudunk az emberi tudatról. A már meglévő információink hihetetlenül gyorsan elavulhatnak: például Ed Lein, az Allen Agytudományi Intézet kutatója a Szegedi Tudományegyetem munkatársával, Tamás Gáborral együttműködve egy olyan új idegsejtet fedezett fel („csipkebogyó-neuron”), melyet eddig sem egerekben, sem más állatokban nem találtak meg. Egyelőre még nem értik, mit csinál (annyit tudnak, hogy más agysejtek működését korlátozza), de valószínűleg csak az emberekben van jelen. Elképzelhető, milyen hatással van ez mindenre, amit eddig tudtunk az agyunkról. Ráadásul a tudattal foglalkozó elméletek – melyek közül egyik sem állít száz százalékos biztonsággal semmit – mind egy „furcsa hurkon“ belül léteznek: hiszen magának a tudatnak kellene felfedezni a mintázatot, mely önmaga működését lehetővé teszi. 

Az agykutatásban számos tudomány vesz részt (fizika, kémia, embriológia, orvostudomány, kibernetika, informatika stb.), de nem biztos, hogy ez előbbre viszi a tudat megértését. Hiszen a kérdéssel foglalkozó tudósnak tisztáznia kell számos dolgot. Mit vizsgáljon? Egeret? Denevért? Embert? Ha embert, akkor embriót, gyermeket vagy felnőttet? Tisztázni kell, milyen szinten folyik a vizsgálat – a teljes idegrendszert, vagy csak egy idegsejtet figyelünk? Vagy csak az agy egy részét? Meg kell határozni a módszert: röntgen, EEG, CT, PET, MRI, vagy valamilyen más vizsgálat legyen? Mi legyen a kiindulási elmélet? A komputációs elmélet például az emberi agyat egy számítógéphez hasonlítja. A konnektomika a neuronok és az idegközpont összeköttetéseit vizsgálva próbálja feltérképezni a tudatot. Aztán ott van Steven Pinker, aki szerint nincs is szükség külön elméletre arról, hogyan keletkezik az élmény az agyban. Szerinte inkább olyan elmélet kellene, amely megmagyarázza, „miként bontakozik ki a szubjektív élmény a puszta információs hozzáférésből”. Ember legyen a talpán, aki itt eligazodik.

A roppant komplex előadást H. Nagy azzal a vigasztaló információval zárta, hogy ha relevánsan  beszélni szeretnénk a tudatról, ahhoz kb. 25 000 szöveget kellene elolvasnunk, melyek aztán tízezres nagyságrendben generálnak különböző kérdéseket. Tehát míg az első két előadó rámutatott arra, milyen sok a kérdés az idegen civilizációk, az időutazás, a transzhumanizmus és a „Nagy Testvér” kialakulásáról, addig H. Nagy nyilvánvalóvá tette, hogy igazából azt sem tudjuk pontosan, mi zajlik a fejünkben. Ez persze ne keserítsen el senkit: a megoldás eléréséhez először mindig a jó kérdéseket kell feltenni. Ebben pedig nagyon fontos szerepet játszhat pl. a sci-fi. H. Nagy ismét Markovics Botond Xeno regényét hozta fel példának, melyben az író remekül ábrázolja az emberi és idegen tudatok ütközését, a megértés és a kommunikáció nehézségeit, valamint azt a tényt, hogy a különböző környezet hatására más és más tudatok fejlődhetnek ki.

A rövid szünetet követő kerekasztal-beszélgetésen a tudománynépszerűsítés kérdései, a különböző tudománynépszerűsítő formátumok, mint a TED-talk vagy a National Geographic-féle dokumentumfilmek előnyei és hátrányai kerültek előtérbe, de szóba került az újabban feltűnő sztártudósok (Sam Harris, Jordan Peterson, Yuval Noah Harari) jelentősége és hatása is. 

A science fiction lényege mindig is az volt, hogy megpróbálta elképzelni az elképzelhetetlent. A szimpózium előadói rámutattak, hogy a jövő technológiái már az ajtónkon kopogtatnak – van, amelyik már meglehetősen hangosan. Az emberiség a közeljövőben paradigmaváltás előtt áll, a változás pedig mindig félelmetes. De hogy mennyire lesz zökkenőmentes az átállás, az nagyban függ az általunk adott választól is. A bezárkózás ideig-óráig fenntartható, de nem ajánlatos hozzáállás. Kérdezni kell, információkat gyűjteni és az átláthatóságra törekedni. Szerencsére nem kell a sötétben tapogatóznunk: olvassunk sok sci-fit, és nem érhetnek meglepetések.