A Jézuska kétszer csenget

Karácsony vigíliájának, vagy ahogy gyermekkoromban mondtuk otthon, a Bodrogközben – nem tudom, helyesen-e –, viliájának délelőttjén késsel, fejszével, fűrésszel vonulok a balkonra. Lavórban, jégbe fagyva, enyhén a falnak dőlve, ott áll a fenyőfa, bele kell faragnom tartójába, hogy a szobában a lehető legméltóságteljesebb tartással fogadhassa és szórhassa a fényt. Apám halála, azaz tizenhárom éves korom óta a legszebb feladatom ez. Akkor is az volt, amikor elhagyva szülőföldemet, az enyémhez hasonló, csak éppen csallóközi kisvárosban találtam új otthonra, ahol albérletben kezdtük együtt az életet feleségemmel, majd mire jöttek a gyerekek, lakótelepi lakásban folytattuk. És folytatjuk tovább ugyanott, újra ketten, de még mindig mennyezetig érő karácsonyfával, amilyet első emlékem őriz oly erősen, hogy a fenyő magasságából milliméternyit nem engedek azóta sem, inkább átrendezzük a szobát, kihordjuk a bútorok felét.

Vagyis, csak azt szeretném mondani, magántörténelmemben, helyszíntől, korszakaimtól függetlenül, ugyanaz a karácsony bennem és körülöttem. Édes titok lengi be a világot, mintha emberek milliárdjai fognák egymás kezét, megfogalmazhatatlan érzés, mákos, diós, kakaós kalács illata árad a lakásban, egy-egy pohár bor a fenyő díszítése közben, régi lemezekről, hangszalagokról karácsonyi dalok szólnak, feleségem ingázik a szoba és a konyha között, ahol készül a vacsora, fő a káposztaleves, a Bodrogközből hoztam magammal mint hagyományt, nem az egyedülit, sül a ponty, majd némi vita, vacsora előtt vagy után csengessen-e a Jézuska, jelezve, hogy megérkezett ajándékaival. Ajándékaival, melyek soha nem fértek el a karácsonyfa sok színben csillogó szoknyája alatt, ma sem. Másnap két irányból érkeznek gyermekeink és az ő gyermekeik, unokáink. Akiknek szüleim több mint fél évszázaddal ezelőtt kigondolt forgatókönyve szerint újra eljátsszuk az ablakon csilingelve berepülő, majd hihetetlenül gyorsan távozó Jézuska meséjét, mely abban a pillanatban varázslatos valósággá válik, amint a csöppségek beléphetnek a szobába, és tágra nyílt szemekkel bámulják a csodát. Azt a kisfiút látom bennük, aki én voltam valamikor, ott a Bodrogközben.