A házasság „válsága” – vége

Ha a házasság válságáról beszélünk, meg kell különböztetnünk kétféle válságot: a házasság intézményének állandó és általános válságát, amely hibáiból és fogyatkozásaiból ered, másrészt a házasságnak a mai viszonyokban rejlő válságát. Orvosi kifejezéssel élve, megkülönböztethetünk egy krónikus és egy akut válságot.

A krónikus válságról nehéz volna újat mondani annak az irodalmi közönségnek, amely a Nyugatot olvassa, és amelynek a háború előtt való irodalom gazdag tudományos és szépirodalmi anyaga áll rendelkezésére. Ibsen Nórája, Tolsztoj Kreutzer szonátája és Strindberg művei jelzik mérföldmutatóként, mennyire átalakult az emberek gondolkodása a házasság intézményéről. Legyen szabad itt egyetlen kitérő mondattal rámutatnom arra az érdekes jelenségre, hogy maga a feminizmus, amelynek eszméi hatottak ki leginkább a házasságról való fogalmainkra, egyetlen valóban nagy tudományos vagy irodalmi művet sem produkált. Ibsen Nóráját nem lehet a feminizmus standardművének tekinteni.

Ha ma visszatekintünk a „békebeli” írókra és gondolkodókra, néha úgy tűnnek fel előttünk, mint azok a boldog emberek, akik mesterségesen gyártottak problémákat azzal a finom és mélyen differenciált érzékenységgel, amely a háború előtt az egész intellektuális társadalmat jellemezte. Érdemük mindenesetre az, hogy a legprecízebb és legfinomabb műszerekkel kutatták át a házasság egész problémáját, és számunkra fölöslegessé tették, hogy most újabb, érzékenyebb és finomabb eszközökkel kutassunk.

Ma nincsenek többé ily finom, differenciált problémák. Ma egészen nyers, közönséges, sőt brutális problémák vannak. És éppen ez jellemzi a mai akut válságot, amely a házasság intézményének igen súlyos teherpróbájának látszik. A házasság mai problémái egészen közönséges, reális megélhetési problémák. Nincs többé finom lelki válságról szó, hanem egyszerűen arról beszélnek az emberek, hogy a mai életviszonyok közt a házasság kezd a lehetetlenségek, a törvényekkel körülbástyázott abszurdumok közé tartozni. A mai házassági problémákhoz nem kell egy Ibsen, egy Tolsztoj vagy Strindberg szellemi arzenálja. Elég egy falat papíros és ceruza. Tessék kiszámítani, mibe kerül ma egy fészeknek a kibérlése, amelyben az új pár életét meg akarja kezdeni. De ez még csak a négy fal, amelyet be kell népesíteni bútorokkal, háztartási eszközökkel, és azonkívül bizonyos forgótőke is kell, amellyel az egész üzemet meg lehet indítani. Ezzel állítsuk szembe a férfiak mai kereseti viszonyait, az állástalan emberek légióit, a tönk szélén álló öngyilkosjelöltek fenyegető felhőjét, és borzadva ismerjük föl a házasság mai akut válságát.

Recseg, ropog az egész világ. És a házasság intézményén is olyan repedések, omlások láthatók, amelyek valóban aggodalommal tölthetnek el mindenkit, aki bizonyos becsületes és alaposan átgondolt konzervativizmussal félti magát az egész épületet.

Most ne könyvekbeli bölcsességekre gondoljunk, hanem nézzük azokat, akik ma házasodnak és körülöttünk élnek. Házaspárok, akik még egy éjjelt se tölthettek közös lakásban, hanem külön laknak ott, ahol házasság előtt. Házaspárok, akik mások bútorai közt laknak. Házaspárok, akiket az a szerencsés véletlen kötött össze, hogy egyiknek vagy másiknak önálló lakása volt. Házaspárok, akik kenyérkeresetük miatt csak futólag és lopva találkozhatnak, mint a titkos szerelmesek... De ki győzné felsorolni a házassági nyomornak azt a sokféle változatát, amelyet a mai élet produkál? Nincs az a rafinált író, aki olyan tragikus vagy bohózati helyzeteket tudna kieszelni, mint aminőkkel a körülöttünk zajló élet mindennap szolgál.

Igazán csodálatos az emberek nyájszerű viselkedése és utánzó ösztöne. Házasodnak a mai lehetetlenségek korában is, mint ahogy szüleik házasodtak és mint ahogy házasodnak mások is körülöttük. Az anyakönyvi hivatalok gyárilag állítják elő a házasságokat, a lapok eljegyzési rovatai békebeli bőséggel jelennek meg: a házasság intézménye él és virul, mintha nem történt volna semmi, mintha az utóbbi tíz év nem hozta volna meg a családi tűzhelyek felborulását, a szertedobált férjeket, a hadi szalmaözvegyeket, a szovjetházasságokat és mindazt a furcsaságot, amit egy vonagló kor hozhat magával.

Külsőleg az épület frontja ma is olyan, mint volt: ünnepies, tradicionális barokk és cirádáiban bizonyos nagyképűség, belső ellentmondás, hipokrízis bujkál, de azért fennáll. Belül azonban...

Belül azonban?... Hát nem volt az a régi múltú monogám stílű, tiszteletreméltó épület mindig egy kicsit... hogy is mondjam... rendetlen?

Nem akarok gúnyolódni. Erre a fölényre nincs is jogom. Én se tartozom ama bölcs emberek közé, akik elkerülték mindig ennek a nagy múltú épületnek a kapuját. És élnek körülöttem mások is, akiknek éles eszét és okosságát nagyra becsülöm, és vállalták, vállalják ma is a házasságot minden következményével együtt, amelyek meglehetősen alakítják, sőt gyakran eldöntik az emberek jövőjét, életét.

Én tehát tisztelettel és békebeli respektussal vonulok el mindig a szép, ódon barokk épület homlokzata előtt, természetesen azonban nem tudom mégse leküzdeni magamban azokat a groteszk gondolatokat, amelyek mintegy ellensúlyozzák túlságosan tiszteletteljes nézeteimet róla. És ma, a nyilvánvaló repedések és omladozások láttára még groteszkebb gondolataim támadnak.

A leggroteszkebb gondolatom mégis ez: talán nem is palota az, amelyet magam előtt látok, hanem egy spanyolfal vagy Potemkin-díszlet, amely mögött az emberiség örök küzdelme folyik a maga tragikusan véres vagy kacagtatóan tarka képeivel. Ha így nézem, ilyen groteszk szemmel az egész épületet, bizonyos halhatatlanságot látok benne. Mert ha csak jogi formula, címszó az egész, akkor mindegy, hogy az idők változásával mit értünk alatta. De üres szónál mégis csak több a házasság.

Mindenekelőtt társadalmi kényszer. És azok a fiatal lények, akik most érnek az élet komolyabb küszöbére, bizonyára aggodalmasan kérdezik: házasodjanak-e, és azt is érzik, hogy nem mindegy, hogy kit vesznek el élettársukul. Aggodalmas kérdéseikkel és pillantásaikkal azok felé fordulnak, akik gondoskodnak és akiknek tapasztalataik is vannak.

A házasság intézménye gyarló és tökéletlen, mint minden emberi intézmény, és innen erednek a róla való viccek, amelyek az ellenállhatatlan komikum erejével hatnak. De ugyanakkor a lehető legkomolyabb és legtökéletesebb intézmény is, amit emberi elme kigondolhatott. Mondjuk: mintegy az utolsó szó, amelyet a promiscuitás homályából előretörő emberiség kitalált, hogy mennél tökéletesebb utódokról gondoskodjék, amennyire ez csak lehetséges. Talán föl lehet tenni, hogy a többi állatfajok „szabad szerelmével” szemben az egynejűségre való törekvés, a nő tisztaságának megőrzése, az egészséges utódok létrehozása, általában az utódokról való gondoskodás bizonyos mesterséges szelekciót teremtett, melyekből a mind tökéletesebb és tökéletesebb ember fejlődött ki.

Ha így nézzük az intézményt, akkor a mai bomlási jelenségek komoly aggodalmat kelthetnek. Az emberiség elvesztette volna elánját? A nagy gazdasági nyomás alatt kezd visszacsúszni primitívebb állapotára?

Ha így van, akkor félre kell verni a harangokat: Vigyázzatok, emberek, baj van, megindultatok azon a lejtőn, amely visszavezet az őserdőbe a négykezűek közé.

Vagy ez csak átmeneti állapot, amely a világnak a háború után való általános elszegényedésével jár? És amikor majd egyszer elmúlnak a bajok és visszatérnek a békebeli állapotok, akkor a házasság intézménye is újra meg fog erősödni?

Melyik házasságé? Azé, amelyet a közelmúlt gondolkodói alapjában megingattak? Vagy új házassági típus körvonalai bontakoznak ki a szemhatáron, amely típus jobban fog a megváltozott élethez simulni, alkalmazkodni? Gondoljunk csak a feminizmus vívmányaira, a nőknek a kenyérkereső pályákra való özönlésére, általában azokra a gazdasági eltolódásokra, amelyek folyton ingatják és változtatják a házasság gazdasági, tehát talán legfontosabb alapját?

Sajnos, csak kérdést kérdésre lehet halmozni. A válság megvan, akár átmeneti, akár mélyen, magában az intézményben gyökerezik is, és nem tudjuk, hol fog végződni

Nyugat 1926/10