A halál joga

Október végén a természet az elmúlás gyönyörű köntösébe öltözik. Nem véletlen, hogy ilyenkor a legszebb a sárgával, rozsdabarnával, vörössel, a színskála leírhatatlan gazdagságával pompázó dombok, erdők látványa. Mintha azt sugallná: nem kell félni az elmúlástól, hiszen az olyan természetes, mint a születés. Sőt: meg kell ünnepelni, fel kell díszíteni. A természet tudja a dolgát. Ellentétben az emberrel. Pontosabban a modern kor emberével. Hiszen eleink tudták, hogy a távozás, a földi, ideiglenes létből való kilépés csak része a nagy körforgásnak, s hasonlóan a természethez, a néprajzból ismerjük, hogy meg is adták a módját ennek a processzusnak. Kezdve onnan, hogy a haldokló szerettei körében lépte át azt a bizonyos küszöböt, nem magára hagyatva valamilyen „otthonban”, idegenek közt. A gyerekeket nem zárták el a „szörnyűségtől”, kicsi korukban hozzászoktak ahhoz, ami elől nem lehet elbújni. Rosszabb esetben gépekre kötve, élő robotként hal meg az ember. A legrosszabb esetben tudatánál, áhítva a halált, amit, hiába könyörög érte, megtagadnak tőle. Materialista életszemléletünk a több évezredes hagyományt rombolta szét, és ehhez a kibicsaklott gyakorlathoz asszisztál a modern orvostudomány is, amikor a távozni akaró embert – akarata ellenére – életben tartja.

Világszerte folyik a vita a kegyes halál legitimmé tételéről. A téma elsősorban etikus, filozofikus, vallási, kulturális és egyéb vonatkozásaiban vetődik fel, míg a társadalmi, politikai, törvénnyel szabályozott gyakorlata a társadalom többsége számára elfogadhatatlan. Ilyen értelemben azt mondhatjuk, hogy a holland a legfejlettebb európai nép, ugyanis egyedül ebben a kis országban engedik meg a törvények, hogy aki gyógyíthatatlan, és meg akar halni, az méltó körülmények közt aludhasson el. Az ember nem győz csodálkozni, micsoda harc dúl a politikai pártok közt az élet jogáért, valóságos frontvonalak alakultak ki az interrupciót támogatók és ellenzők között, miközben szinte senkinek nem jut eszébe, hogy a halállal is illenék valamit kezdeni. Mert nem mindenki jut olyan szerencsés helyzetbe, hogy (elnézést a profán hasonlatért) egyszerűen elalszik, vagy eldűl a karosszékben, és távozik. Alapvető szemléletváltásra lenne szükség, hogy megértsük: a halál az élőknek fáj, és önző a túlélő ember, ha megtagadja a végső jogot attól, aki meg akar halni. Aki le akarja vetni magáról az elviselhetetlen fájdalmat, a fölöslegességet, a céltalanságot. Aki, vegyük a dolgot a vallás felől, meg akar térni a Teremtőhöz. Mert a születéséről nem dönthet az ember, de a haláláról igen. Ehhez persze meg kellene értenünk, hogy az eutanázia nem azonos az öngyilkossággal. Nem is olyan rítus, amit az eszkimók gyakoroltak, amikor a halni készülő öreget kitették a jégre. Nem is afféle golgota, amit Sánta Ferenc írt le a Sokan voltunk című elbeszélésében, ahol az öregember kimegy a Büdösbe meghalni, hogy ne legyen terhére a nagy, éhező családnak. Ez a novella egy félfeudális, embertelen világról szól. Civilizáltak vagyunk, kultúránk (legalábbis úgy hisszük) a végső lehetőségek határait feszegeti. S mégis: alapvető dolgokkal nem tudunk mit kezdeni. Ezért minden tiszteletem a hollandoké, akik szembe mertek nézni a tabuval. A civilizáltság ilyen fokmérője szerint ők a legfejlettebb nép Európában.

Vannak természeti népek, amelyek ünneplik a halált és az elmúlást. Az élet egyfajta betetőzésének tartják, ami, ha már elkerülhetetlen, legalább méltó legyen az élethez. Hiszen, vallják, odaát valamennyien együtt leszünk. A kereszténység egyik nagy hibája, hogy bár ugyanezt hirdeti, torlaszokat rak az oda vezető útra.